Csimbumcirkusz

Hiányoznak azok az idők, mikor még elég volt egy kósza ötletfoszlány, hogy mindenki felálljon a géptől és elkezdje felhúzni a cipőjét. Sok minden megváltozott egy év alatt, de hogy pontosan mik azok, nem igazán volnék képes szavakba önteni. A krú szétszéledt tavaly nyár óta. A keménymag - melyet akkoriban több, mint 10 ember alkotott -, mára 3 főre redukálódott, Balázs, Peti, és jómagam személyében. Az idő közben offolt tagok persze időnként feltűnnek, ahhoz mérten, hogy éppen mi a bandázás tárgya. Tavaly is előfordultak problémák a társaságban, de mindig sikerült idővel zöldágra vergődnünk. - Ennek fényében azt reméltem, az idei nyár űberelni fogja az előzőt. A vakációt megelőzően több negatív változás történt az életemben, sok minden nem úgy jött össze, ahogy azt valaha is kigondoltam. Mégis felálltam, leráztam magam, és a lehetőségekhez mérten igyekszem kihozni a maximumot minden helyzetből, na meg persze magamból.

 Néhányan elterveztük, hogy némiképp csillapítsuk  a fentiek révén kialakult hiányérzetünket az őszi szünetben, ám megint csak tervek láttak napvilágot. Miként az utóbbi hónapokban, úgy most is csak addig volt vevő a többség az ötletekre, míg csak beszédtémák voltak. Hát legyen, beletörődtem. Teljesen felesleges összefogást "erőltetni" olyanokra, akiken jól látható, hogy nem igénylik. Visszatekintve az elmúlt másfél-két évre, a jelen állapot szerfelett lehangoló. De hát ti tudjátok. 

 Minden esetre, azokkal, akikkel tényleg szívesen élvezzük egymás társaságát, szombaton kirándulást tettünk Normafára, ahol a megbeszéltek szerint libegőre szálltunk volna, ám Murphy ismét közbe szólt...

Nem jön álom a szememre. A sokak által oly nagyon várt őszi szünet, és a még magamhoz képest is korán nyugovóra térés dacára, órák óta csak vergődöm az ágyban, ismét.

Van egy rövid kis mese, amit 19 éven át minden október 20-án elmesélt anyukám. Tizenkielnc esztendő, melyen át mókásnak véltem a sztorit, és amivel heccelhettem az öcsémet.

Már tavaly sem éreztem semmi olyat ezen a napon, mint egy bármely más napon. Azt hiszem, ahogy az ember egyre idősebb lesz, már nem az ajándékok, meg a buli lebeg a szeme előtt a születésnapja közeledtével. Abban pedig biztos vagyok, hogy egy bizonyos kor után már minden egyes megélt nap ajándék.

Az első iskolahét, az első megbetegedés, az első dzsembori, és az első kirándulós-reppeskedés. - Mindez egy héten belül. Zsír, mi? Jaa, és egy nap alatt több poszt. Ilyen is rég volt. - Volt valaha? - Olybá tánik, jótékony hatással van a megfázás az írói vénámra. - Öröm az ürömben. Klassz.

Mit is írjak, mit is írjak?

 Holnap - ha nem esek ismét ágynak - kitolom az arcom az Arcra. Oké, ez olcsó poén volt. Bocsi. Na, de tényleg kinézünk néhány barátommal az Arc kiállításra. Melegen ajánlom, hogy ne essen az eső, ugyanis kölcsön adtam a békatalpam és a búvárszemövegemet. Meg egyébként is, elég idétlenül festenék bennük a nyílt utcán. Hát most gondolj bele. Vagyis inkább ne, lécci ne gondolj bele... Najóó, de legalább halkabban kacarássz. - Köszi.

 Aztán meg itt van ez a Hiphop Contest, szombaton. Nem aprózzuk ám el. Már a reggeli 7:03-as vonattal rajtolunk Egerbe. Csupán hajnal 4körül kell kelnem, ha be akarok érni kényelmesen fél7-re a Keletibe. - Az az egy vígasztal, hogy nem nekem a legszarabb. Van, akinek a fél3körül kell kipattannia az ágyból, ha nem egymagában szeretne útnak indulni. Hogy is tartja a mondás? 'A társaságért meg kell szenvedni.' ... vagy valami ilyesmi :) És egyébként meg tessék izgulni, mert José, Vozal, és az Egyenletek mellett, idén Pítör és az e-Balance is a házban, haver!

 Fúúh, kezdek túl laza lenni, úgyhogy inkább koccolok is, és az eredményesebb rehabilitáció érdekében irány az ágy, egy bögre meleg tea, meg a Disney Chanel. Yo.

Mostanában egyre többször kapom rajta magamat valamiféle - najóó, tényleges - önellentmondáson. Nem mondhatni, hogy túlzottan jellemző volna rám ez az érzés(?), és meg kell valljam, nem éppen kellemes a tudat, hogy míg egy bizonyos 'dolog' vonz, közben még is valamiért tabuként gondolok rá. És ami a legjobban idegesít, hogy ez az egész ön ellentét voltaképpen a saját hülyeségem. Nem tartom magam egy bonyolult embernek - a szép szavak és a hasam mindig is gyenge pontom marad :) -, meg úgy egyébként tudom, hogy mit miért úgy ahogy. De olybá tűnik, még is van olyan mértékű(?) belső instabilitásom, amit nehéz szinten tartanom. Ijesztő, ugyanakkor érdekes. Roppant érdekes.

Az idei május rányomta bélyegét a nyarakra, az októberekre, a karácsonyokra... az egész hátralévő életemre. Azon az estén tudtam jól, hogy ezentúl semmi sem lehet még csak megközelítőleg sem hasonlatos az elmúlt időkhöz. - De azt sosem gondoltam volna, hogy vagyok annyira menthetetlenül szentimentális, hogy egy nyomorult iskolakezdés kiborítson. Egyébként sem vagyok napok óta valami jó passzban, úgyhogy köszönöm szépen. Mikor épp stabilnak érezném az üresség feletti - persze (és egyben sajnos) ideiglenes - deszkázást, megint elegendőnek bizonyult egyetlen jelentéktelen apróság ahhoz, hogy megint kifakadjak.

 Ez mostmár örökké így lesz? Ezentúl soha többé nem leszek képes kedves emlékként feleleveníteni, mikor az iskolából hazafelé jövet összetalálkoztunk a sarkon? Vagy mondjuk, ahogy azon versenyeztünk, hogy melyik buszmegálló van közelebb a házunkhoz? Hát persze, hogy nem. Mint ahogy az összes többi vele kapcsolatos emléket sem.

 Hazajövök és ő nem vár itthon engem, és én magam is hiába várom haza őt. De várom. Várok, míg újra keresztezik egymást az útjaink, s onnantól kezdve soha többet nem engedem el a kezét.

Zuhog az eső. Hogy megint, vagy még mindig, azt nem tudnám megmondani pontosan, hisz' mostanság leginkább csak esik. Igazából, ez nem zavarja különösebben a lelki békémet. Mostanában épp olyannyira borongósan kicsapongó a kedvem, akárcsak az időjárás.

 Hónapok teltek el. - Amik számomra éveknek tűntek, s tűnnek még mindig. Az idő múlásával egyre jobban és jobban hiányzik. Soha sem fog enyhülni, soha nem lesz könnyebb. Mindig előttem van. Hallom a hangját, és látom milyen fejeket vág egy-egy adott helyzetben. Mindig tudtam mire hogyan fog reagálni, már mielőtt belekezdtem a mondandómba. A felráncolt homloka, a sunyi mosoly az arcán... Hiányzik. Veszettül hiányzik.

 Mikor eszembe jut bármiről is - mert akármiről eszembe jut -, sokszor igyekszem elterelni a gondolataimat, mert utálok nyilvánosan sírni - van, aki szeret? -. Röhej, mi? Itthon is próbálom minél inkább féken tartani a könnyeimet - ha egy rákezd, mind'nél eltörik a mécses -. De, mivel nem vagyok gép, nem mindig sikerül kordában tartani azokat a fránya érzelmeket. Mint legalább 3 'átvészelt' éjszaka után, néhány napja ott kint "nála". - Gergőnek és nekem, szilárd meggyőződésünk, hogy Dávid itthon van. Jóllehet, mások számára nonszensz, de gyakran érzem, hogy itt van. Hogy itthon van, velünk.

 Folyton várom a csodát. Miért nem lehet legalább fele annyira könnyű és egyszerű minden, mint a filmekben? Mint mondjuk mikor a Dallasban Boby x idős kihagyás ("halál"...) után vigyorogva kimászott a zuhany alól, mintha mi sem történt volna. A mozivásznon megfestett világnak fikarcnyi köze sincsen a realitáshoz. Nagy humbuk az egész, nem több. Nem jön el senkiért a szőke herceg fehér lovon, nem létezik sírig tartó örök szerelem, sem barátság - ha meg még is, csupán egy a csillióból -, aki egyszer elment, nem jöhet vissza többé. Igen, az igazi világ elég elcseszett, amit az ember nem szívesen tudatosít magában - ki szeretne egy silány valóságban létezni? -, helyette inkább rózsaszín buborékot kreál magának, s abban tölti mindennapjait, míg egy, a realitás táptalaján növekvő tüske be nem furakszik, és ki nem pukkantja. - Még csak belegondolni is fáj, mi? 

 Mondhatnám, hogy az ábrándok a gyerekeknek valók, de azzal saját magamat hazudtolnám meg. Szükségünk van illúziókra, hogy ne süllyedjünk bele a mindennapok rideg valóságába.

"Az álmok olyanok, amik kitöltik az ürességet.
Amiről tudod, hogy ha valóra válik, akkor minden rossz elmúlik."

Nem vagyok valami nagy fesztivál arc, és ami azt illeti, azt hiszem nem is leszek. Mindazonáltal, a Kempet már most beírtam a 2011-es zsebnaptáramba :) Fergeteges volt. Azok az arcok, a folytonosan dübörgő hiphop... ha nem sátorban kellett volna "lakni", ki bírtam volna még pár napot... :)

Emlékszem az idei nyárra. Egy borongós, szombati napra esett, aminek a javát Szegeden töltöttem néhány barátommal. Akkor még úgy gondoltam, május 15.-e lesz a 2010-es vakációm kezdete.