Zuhog az eső. Hogy megint, vagy még mindig, azt nem tudnám megmondani pontosan, hisz' mostanság leginkább csak esik. Igazából, ez nem zavarja különösebben a lelki békémet. Mostanában épp olyannyira borongósan kicsapongó a kedvem, akárcsak az időjárás.
Hónapok teltek el. - Amik számomra éveknek tűntek, s tűnnek még mindig. Az idő múlásával egyre jobban és jobban hiányzik. Soha sem fog enyhülni, soha nem lesz könnyebb. Mindig előttem van. Hallom a hangját, és látom milyen fejeket vág egy-egy adott helyzetben. Mindig tudtam mire hogyan fog reagálni, már mielőtt belekezdtem a mondandómba. A felráncolt homloka, a sunyi mosoly az arcán... Hiányzik. Veszettül hiányzik.
Mikor eszembe jut bármiről is - mert akármiről eszembe jut -, sokszor igyekszem elterelni a gondolataimat, mert utálok nyilvánosan sírni - van, aki szeret? -. Röhej, mi? Itthon is próbálom minél inkább féken tartani a könnyeimet - ha egy rákezd, mind'nél eltörik a mécses -. De, mivel nem vagyok gép, nem mindig sikerül kordában tartani azokat a fránya érzelmeket. Mint legalább 3 'átvészelt' éjszaka után, néhány napja ott kint "nála". - Gergőnek és nekem, szilárd meggyőződésünk, hogy Dávid itthon van. Jóllehet, mások számára nonszensz, de gyakran érzem, hogy itt van. Hogy itthon van, velünk.
Folyton várom a csodát. Miért nem lehet legalább fele annyira könnyű és egyszerű minden, mint a filmekben? Mint mondjuk mikor a Dallasban Boby x idős kihagyás ("halál"...) után vigyorogva kimászott a zuhany alól, mintha mi sem történt volna. A mozivásznon megfestett világnak fikarcnyi köze sincsen a realitáshoz. Nagy humbuk az egész, nem több. Nem jön el senkiért a szőke herceg fehér lovon, nem létezik sírig tartó örök szerelem, sem barátság - ha meg még is, csupán egy a csillióból -, aki egyszer elment, nem jöhet vissza többé. Igen, az igazi világ elég elcseszett, amit az ember nem szívesen tudatosít magában - ki szeretne egy silány valóságban létezni? -, helyette inkább rózsaszín buborékot kreál magának, s abban tölti mindennapjait, míg egy, a realitás táptalaján növekvő tüske be nem furakszik, és ki nem pukkantja. - Még csak belegondolni is fáj, mi?
Mondhatnám, hogy az ábrándok a gyerekeknek valók, de azzal saját magamat hazudtolnám meg. Szükségünk van illúziókra, hogy ne süllyedjünk bele a mindennapok rideg valóságába.
"Az álmok olyanok, amik kitöltik az ürességet.
Amiről tudod, hogy ha valóra válik, akkor minden rossz elmúlik."
