Az idei május rányomta bélyegét a nyarakra, az októberekre, a karácsonyokra... az egész hátralévő életemre. Azon az estén tudtam jól, hogy ezentúl semmi sem lehet még csak megközelítőleg sem hasonlatos az elmúlt időkhöz. - De azt sosem gondoltam volna, hogy vagyok annyira menthetetlenül szentimentális, hogy egy nyomorult iskolakezdés kiborítson. Egyébként sem vagyok napok óta valami jó passzban, úgyhogy köszönöm szépen. Mikor épp stabilnak érezném az üresség feletti - persze (és egyben sajnos) ideiglenes - deszkázást, megint elegendőnek bizonyult egyetlen jelentéktelen apróság ahhoz, hogy megint kifakadjak.
Ez mostmár örökké így lesz? Ezentúl soha többé nem leszek képes kedves emlékként feleleveníteni, mikor az iskolából hazafelé jövet összetalálkoztunk a sarkon? Vagy mondjuk, ahogy azon versenyeztünk, hogy melyik buszmegálló van közelebb a házunkhoz? Hát persze, hogy nem. Mint ahogy az összes többi vele kapcsolatos emléket sem.
Hazajövök és ő nem vár itthon engem, és én magam is hiába várom haza őt. De várom. Várok, míg újra keresztezik egymást az útjaink, s onnantól kezdve soha többet nem engedem el a kezét.
