Csimbumcirkusz

Ahogy ma reggel igyekeztem beérni az iskolába, Kelenföldön a leendő 4-es metró bejáratánál Metropolt osztogattak - ebből midig tudom, hogy késésben vagyok, mert mikor időben érek be, még egy zöldköpenyes sincs a láthatáron -. Mindig egyből összehajtom és elrakom a táskámba, mert az iskolában szoktam elolvasni a reggelim elfogyasztása közben, most viszont nem ment olyan könnyen a művelet, ugyanis volt benne valami: egy 3D-s szemüveg. 

Először azt gondoltam, reklám, de aztán ahogy leszedtem az újságról, észrevettem, hogy több fotó is elmosódottnak hat, amiről eszembe jutott az első 3D-s moziélményem - amikor nincs rajtad a film közben a szemüveg, pont ilyen látványt nyújt a vászonra vetített kép -. Bizony, három dimenziós képekkel látták el az egyes cikkeket. Akaratlanul is azt figyeltem, míg be nem értem a suliba, hogy kiken van rajta az (enyhén szólva) mókás okuláré. Ahhoz képest, hogy reggelente mindenki ezt az ingyenes lapot bújja, egyetlen embert sem láttam most forgatni azt... :) Viszont, az iskolába érve ugyancsak meglepődtem, mikor rajtam kívül egy embernek volt még ilyenféle Metropolja, a többieknek pedig "sima".

 Miközben nézegettem az újságot, magamban azon kuncogtam, hogy ma-holnap a Harry Potter kalandokból jól ismert Reggeli Prófétához hasonlóan, a mai újságok is ténylegesen mozgó fotókkal lesznek illusztrálva - és a rohamosan fejlődő technika mellett egy napon tényleg bekövetkezik ez az effekt, majd meglátjátok! :)

Nagyon hiányzik. Egyre inkább. Napról napra jobban.

Hét hónap. Hét rohadt nehéz hónap, a hangja és a mosolya nélkül. Azt reméltem, idővel talán picit "könnyebb" lesz, mert "megszokom", hogy nincs mellettem. De nem. Minden egyes perccel méginkább utána vágyom.

Négy napon át minden éjszaka álmodtam vele, az egyik alkalommal kétszer is - mikor visszaaludtam reggel, új kalandba kerültünk, együtt -. Meglehet, ez is közre játszik benne, hogy mostanában gyakran látni vélem őt. Apró kis dolgokban. Rezzenésekben. Tegnap mikor Gergő hazért a munkából, egyből bejött. A zene még szólt a fülesében, miközben a táskáját ledobta a konyha küszöbére. - Megfagyott bennem a vér. S bár tudtam jól, csak az elmém buta játéka volt, nem több, egy pillanatra még is elhittem, ő jött haza.

Ahogy Gergő leült mellém, miközben folyamat' hozzám beszélt, még perceken át nem voltam képes érdemben reagálni. Egyre csak az a mozdulat ismétlődött előttem, ami már nagyon hiányzott. Ami nagyon hiányzik. Aztán mikor sikerült végre felocsudnom, elmeséltem Gergőnek mi játszódott le bennem az elmúlt 20-25 percben. Abszolút nem volt semmi szándékom vele, ma még is még odakint kikapcsolta a zenét, a táskáját pedig a fogas alatt tette le az előszobában. - Még most sem tudom igazán, hogy melyik érintett rosszabbul. Egy biztos: az érzés, ami tegnap felkavart még mindig nem múlt el. Zoli pedig mondhatni tetézte ma, mert egésznap lent kockult, mellettem. Közben folyton piszkált, bökdösött, hogy "Nééézd Tina, nééézd!"... épp csak azt nem kérte, hogy készítsek neki szendvicset. - Pedig megtettem volna.

Miért mindig a jók mennek el?

Van, hogy az ember fél vízre szállni és mire megjön a bátorsága, a hajó már csak távoli pontnak tűnik a kikötő stégjéről. - S te egy perces néma csend után lerázod magadról az út porát, miközben nyugtázod magadban, az idáig vezető ösvény több mint tanulságos volt számodra. - ...mert aki csak félig mer élni, az félig halott. - Amikor az út során kereszteződéshez érkezel, ne félj letérni a kitaposott ösvényről - máskülönben mindig kísérteni fog a gondolat, mi lett volna, ha...

Részemről, én végül elértem a hajót. - S hogy jól tettem-e? Immár két hete mosollyal az arcomon fekszem, kelek. Van még kérdés? :)

Megint elmúlt egy év. Egy év, ami nem adott túl sokat, ellenben annak ami volt, a megszámlálhatatlan többszörösét vitte magával. Ahogy tavaly, úgy most is szerettem volna írni egy amolyan óévösszegző posztot, ám végül úgy döntöttem, inkább eltekintek tőle. Az egy évvel korábbi bejegyzés tele volt kalandokra, mókás történetekre való visszatekintésekkel. A 2010-es esztendőről aligha volnék képes akár csak hasonlókat is írni. Persze, voltak szép napok, meg olyan pillanatok, amik örök emlékként rögzültek, de az a májsu 25-i este minden más történést árnyékba taszított. Én magam - mint már mondtam, írtam annyiszor - a barátaimnak köszönhetően még is fényben vagyok. Nem tudom ezek után mit tartogat számomra 2011, de a belőle fennmaradó 352 napon azon leszek, hogy élvezzem. - Mert, hogyha itt lenne, ő is ezt tenné.

...ami már tavaly sem volt, minek ellenére ilyenkorra már apuval és öcsivel réges régen feldíszítettük a fánkat. Dávidnak már akkor sem volt sok kedve hozzá, de hát a karácsony még is csak attól másabb mint a többi nap, hogy díszes fa áll a lakásban, szaloncukrokkal, meg ajándékokkal. A nagyi bejglijével és töltött káposztájával, ahogy vacsoraidőben körbeüli az asztalt az egész család...

Talán a kora délutánba nyúló alvás, talán a mai nap miatt való idegesség tehet róla, hogy nem jön álom a szememre. Órák óta csak forgolódom az ágyban és igyekszem elterelni a gondolataimat a mai napról, de minél inkább próbálkozom, annál inkább vetődik fel tengernyi más téma a fejemben. Mostanában egyre gyakrabban megesik az ilyesmi, és mindig éjjel, mikor nyugovóra térve a pihenés rovására elkezdenek kattogni a fogaskerék... Talán valami altatófélét kéne szednem, hogy ne úgy ébredjek reggel, mint aki aznapos?

Mostanában egyre gyakrabban szörnyülködöm azon, hogy némelyik ember - Budapesten elég sok - mennyire nem gondol bele, hogy egy századmásodperc alatt meghalhat a saját maga teremtette veszélyhelyzetben.

Ma hazafelé jövet például, Kelenföldön a BKV buszok leszállóhelyén (megint) nem a kijelölt gyalogátkelőhelyet használta a jónép. Oké, én sem sétálok el minden adott alkalommal a zebráig - voltaképpen, hazafelé legtöbbször rohanok a 7-esről át a távolsági buszra -, ha azon kívül ami letett, nincsen másik busz a láthatáron. De ezek a nemnormálisak (tisztelet a kivételnek) nekilódultak - gondolom megszokás szerűen - a Volán állomásnak a BKV parkolón keresztül, mit sem törődve azzal a járattal, amelyről néhány másodpercce szálltunk le. Igen ám, csakhogy amögé homlokegyenest besorolt egy másik - lelki szemeimmel szinte láttam, ahogy legalább 5-6 embert matricává lapít a két busz összekoccanása. Most mondhatnám, hogy a második busz sofőre paraszt volt, merthát annak ellenére állt úgy rá a másikra, hogy látta a temérdek utast lefolyni a járdáról... de a helyében azt hiszem én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Biztos tök idegesítő a sok suttyó gyalogost elviselni - különösen ezen a szakaszon.

Egyébként, én baromi türelmes ember vagyok, dehát na. Ha már mint szimpla bámészkodóként bosszant az ilyesmi, buszsofőrként félő, rövid időn belül ámokfutásba kezdenék, aztán Mexikóba szöknék a törvény elől és egésznap szombréróban flangálnék, miközben falnám tucatszámra  burritot, meg a nachost.

Általában magabiztos vagyok és céltuados, de megesik, hogy - mint minden ember, olykor magam is - esendővé válok. Azok a fárnya érzelmek... az a 4 év tanulópénz igencsak megedzette őket, így bármennyire is vagyok rugalmas, meg közvetlen és nyitott. De hogy még 3 év után is van bennem fék, az egyszerűen botrányos. Így december másodikán, hivatalosan is előújévi fogadalmat teszek: leküzdöm a korlátaimat!

Ámen.

Olyan Világot élünk, ahol az embereknek van önérzete. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a két ember példája, akik közül az egyik ittasan, a másik pedig drog hatása alatt ült autóba, így okozva halálos kimenetülő balesetet. Akár végtelenszer is elmondhatják mennyire bánják, hogy nem tiszta fejjel indultak útnak a kocsival, a 63 esztendős nagymamát, a 36 éves anyukát, és 13 éves kislányát semmi sem hozza vissza.

Egy rossz döntés életeket tehet tönkre, akár egy másodperc töredéke alatt is. Ez az, amibe soha senki nem gondol bele. Az emberek 98%-a folyton csak a saját érdekeit tartja szem előtt, pedig semmibe nem kerül gondolkodni, mielőtt cselekszünk. Annak a két embernek a gondatlan elhatározása miatt családok hullanak szét. Hiába sajnálkoznak, és szánják-bánják tettüket. Hiába áll a Napló kamerái elé a családjuk, hogy mi lesz velük, ha börtönbe mennek, meg hogy fogják tudni felépíteni újra az életüket, mikor kikerülnek onnan. - Az örökös önzés. Ez az, ami mozgatja a világot. Ettől lettek az emberek kapzsik, és olyan számítóak. Arra ki gondolt közülük, hogy akiket a szeretteik halálra gázoltak, az ő családjukkal mi lesz?! Jaa, elnézést kértek. Tényleg. Majd ők is valahogy újralegózzák a mindennapjaikat, majd ők is ellesznek valahogy, hiszen ők itt maradtak és van rá lehetőségük.

Aha. Bár minden ilyen egyszerűen menne. Bár az a két ember a meggondolatlanságukkal a saját családjukat is tönkretette, ezzel és még a börtönben eltöltendő szabadságvesztésükkel sem vezekelnek igazán tettükért. Egy ilyen veszteséggel minden egyes nap kínszenvedés együtt élni. És míg az elhunytak családjának ez jutott, ők ketten letöltik a büntetésüket, aztán szép lassan visszatérnek a jól megszokott kis életükbe.

"Az élet nehezebb, mint a halál.

A halál semmi. Ott már nincs megpróbáltatás, öröm, fájdalom. Már nincsenek érzések."

Nem tudom, ki mennyire vágja a zöldséges standot a Blahán, de baszki, az a forma kajak nem ép. Hajnal 3-kor már - vagy még? - ott szobrozni a pultban? Na az a nemmindegy.

Igazándiból nem voltam annyira ráflesselve a péntek esti Children of Distance-re, de mivel Zsoccal megbeszéltük, hogy ha csak ketten, de elmegyünk rá, eszembe sem jutott sztornózni az estét. Közben Magdi, és Zsolt két ismerőse is jelezte, hogy csatlakoznak, csoportosan meg még is csak hangulatosabb az ilyesmi :) A koncert utánra meg le volt beszélve Petivel és Balázzsal egy kis Akácozás, ám mivel a fellépés több, mint egy órás csúszással indult, így az utolsó buszra való esélyem a gengelés kárára ment... volna. Ám, ahogy az - újfent - lenni szokott, ismét homokszem került a gépezetbe. - Köszi, Murphy!