Hiányoznak azok az idők, mikor még elég volt egy kósza ötletfoszlány, hogy mindenki felálljon a géptől és elkezdje felhúzni a cipőjét. Sok minden megváltozott egy év alatt, de hogy pontosan mik azok, nem igazán volnék képes szavakba önteni. A krú szétszéledt tavaly nyár óta. A keménymag - melyet akkoriban több, mint 10 ember alkotott -, mára 3 főre redukálódott, Balázs, Peti, és jómagam személyében. Az idő közben offolt tagok persze időnként feltűnnek, ahhoz mérten, hogy éppen mi a bandázás tárgya. Tavaly is előfordultak problémák a társaságban, de mindig sikerült idővel zöldágra vergődnünk. - Ennek fényében azt reméltem, az idei nyár űberelni fogja az előzőt. A vakációt megelőzően több negatív változás történt az életemben, sok minden nem úgy jött össze, ahogy azt valaha is kigondoltam. Mégis felálltam, leráztam magam, és a lehetőségekhez mérten igyekszem kihozni a maximumot minden helyzetből, na meg persze magamból.
Néhányan elterveztük, hogy némiképp csillapítsuk a fentiek révén kialakult hiányérzetünket az őszi szünetben, ám megint csak tervek láttak napvilágot. Miként az utóbbi hónapokban, úgy most is csak addig volt vevő a többség az ötletekre, míg csak beszédtémák voltak. Hát legyen, beletörődtem. Teljesen felesleges összefogást "erőltetni" olyanokra, akiken jól látható, hogy nem igénylik. Visszatekintve az elmúlt másfél-két évre, a jelen állapot szerfelett lehangoló. De hát ti tudjátok.
Minden esetre, azokkal, akikkel tényleg szívesen élvezzük egymás társaságát, szombaton kirándulást tettünk Normafára, ahol a megbeszéltek szerint libegőre szálltunk volna, ám Murphy ismét közbe szólt...
Annak ellenére, hogy volt, aki igencsak elegáns - ami jobb körökben is tök nagy túlzással nevezhető annak - késéssel érkezett a megbeszélt időben a gyülekezőhelyre, kellemes hangulatban vágtunk neki az útnak. Ezúttal Via vállalta magára az idegenvezető szerepét. Nekem fogalmam sem volt, hogy mi hol terem a Normafa, és mint később kiderült, a libegőről is tévhittel éltem mindazodáig, míg Peti fel nem világosított. Bár így sem csökkent az érdeklődésem, hogy most már tudom, olyasmi, mint egy sífelvonó, ugyanis azon sem ültem még sohasem.
És ezúttal is kimaradt az életemből, ugyanis pontosan üzemzárásra értünk föl. Ki gondolta volna, hogy fél4-kor indul az utolsó libegő? Cöhh. Na mindegy, végülis. Felmentünk helyette a kilátóba. Mondjuk, kissé néztem, hogy "jé egy kivilágítatlan, erdőszéli ösvényen visz az út a kilátóba?" Merthát azért furcsa, hiszen autók is közlekednek azon az 
úton, meghát bármikor előugorhat az erdőből egy medve, vagy egy szarvas, vagy akár egy vaddisznó. Mert ugye, ha tényleg előjönne valami állat a susnyásból, miért is egy süni, vagy egy édi kis nyuszkó lenne az, vagy mondjuk egy mókus. Valahogy sose így érnek véget azok a bizonyos örökzöld mesék...
Na, de lényegtelen, mert végülis semmi sem kúszott ki a bozótból - vagy csak nem láttuk, mert mint mondtam, piszok sötét volt -. Meseszép látványt nyújtott, ahogy a hegy mögött ment le a nap. A kilátóból még messzebb el lehet látni, mert jó magasra felér. Az egyetlen hátránya, hogy ennek köszönhetően iszonyatosan átjárja a szél. És még bent is, magában az építményben, mert ugye az átjárhatóság miatt minden ajtaja tárva-nyitva áll. A fényképezőgépem nem vittem, mert mikor Ákos is velünk tart, ő mindig hozza a hiperszuper gépét. Na, hát most nem hozta :D Így maradtak a csúcsmobilok, a maguk 5 megapixeljével. Nem lettek annyira fostosak az azokkal készített fotók sem, de hát még is csak több beállítást lehet eszközölni egy fényképezőgépen, mint egy telefonon, érted.
Mindketten bánkódtunk, hogy nem vittük a gépünket, viszont így egyel több okunk van visszamenni a kilátóba. Jövő héttől meg ráadásul havazást "ígérnek" az időjósok, szóval - remélhetőleg - klassz kis téli fotókat lövünk majd. Meg talán végre a libegőt is kipróbáljuk. De ha szánkóval jövünk le a hegyről, nekem az is oké. Persze, csak ha felfelé nem nekem kell húzni :D
