Már tavaly sem éreztem semmi olyat ezen a napon, mint egy bármely más napon. Azt hiszem, ahogy az ember egyre idősebb lesz, már nem az ajándékok, meg a buli lebeg a szeme előtt a születésnapja közeledtével. Abban pedig biztos vagyok, hogy egy bizonyos kor után már minden egyes megélt nap ajándék.
Ahogy töprengek, nem tudom pontosan felidézni, mikor volt az utolsó "Márpedig én a születésnapomon ugyan nem megyek iskolába!" kijelentésem. Bár van egy sanda gyanúm, hogy a középiskola vége felé lehetett. Akkor még más idők jártak. Tök menő dolog volt, ha az egész osztály tisztában volt vele, hogy simán csak az iskola mellé indult el az ember reggel, ahelyett, hogy órára menne. Most pedig, 5-6 évvel később, ha nem megyek iskolába szimplán csak lustaság, mert képtelen vagyok felkelni hajnal 5-kor, hogy beérjek 8-ra. Meg egyébként is rosszul érint, mikor az ébresztőt lenyomva eszembe jut hány órablokkot kell végigülni aznap. Az utazgatásról már nem is beszélve.
Ez a nap már évek óta nem más számomra, mint a többi. Ellenben az idei valahogy még is, csak nem éppen olyan értelemben, ahogy az elvárható volna. Tavaly a barátaim megleptésbulit szerveztek nekem, néhány hete többükkel közöltem, hogy ezután minden ünnepléstől mentes október 13-ákra "vágyom".
A miértjét firtatva mindannyiszor könny szökött a szemembe, és gyorsan tereltem a témát. Lassan 5 hónapja, és ugyanannyira fáj róla beszélni, mint akkor. Ezzel szemben, nagyjából mostanra "stabilizálódott az itthoni állapot". Elég hülye szófordulat, de nem vagyok képes másként érthetően megfogalmazni. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy meg tudja állni Marika mamán kívül mindenki, hogy bármely 
pillanatban hirtelen sírásban törjön ki. Ennyi időre volt szükség, hogy ne másszak át éjjelente a szüleim ágyába, hogy ne kezdjek bőgni, mikor a nyitott garázsajtón keresztül meglátom a motorját.
Hiányzik. Egyre inkább hiányzik. Négy esztendőn és egy héten át egyedül voltam, aztán belecsöppent az életembe, amit tizenkilenc éven, hét hónapon, és 5 napon át színessé tett, míg egy napon elment, és többé nem jött vissza. Magamra hagyott, rengeteg emlékkel, amikre fáj visszagondolni. Értelmetlen az egész. Miért veszi el Isten, amit ad? Miért veszi el mellőlünk, akit szeretünk? Bármit megadnék érte, ha csak egy perccel elébe mehetnék annak a napnak. Neki talán még annyira sem lett volna szüksége. Néhány pillanaton múlott, hogy most nem túr ki a gép elől, mert az enyém elromlott. Néhány másodpercen múlt, hogy végül elvesztettem a hitemet.
Számtalanszor megnéztük az Aladdint. Az az egyik kedvenc meséje. Vajon egy igazi gin is elmondaná, hogy holtakat nem tud visszahozni a túlvilágról? Számomra az is meghozná a lelki békét, ha tudnám, hogy jó helyen van. Ha biztos lennék benne, hogy boldog. De hogy lehet valaki az, ha messze űzik a szeretteitől? Remélem, ő tudja rá a választ, és gondtalanul él tovább odafönt, míg vár ránk. Abban pedig biztos vagyok, hogy ő már jól tudja melyik évtől fogva ünnepeljük ismét együtt a születésünk napját.
