Csimbumcirkusz

Ötvehat napja, mintegy menedékként felépítve álomvilágban élek. Ötvehat napja fekszem és kelek úgy, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne, mintha bármikor felhívhatnánk egymást, mintha akár ebben a percben is találkozhatnánk. - Meddig képes az emberi elme fenntartani egy illúziót?

Míg nem kezd el valaki a valóságról mesélni.

 Óriási űr, mérhetetlen hiányérzet. - Ez, mit maga után hátrahagyott a tengernyi emlék mellett, melyekre visszagondolva eszembe jut, mennyi jut még nekem, amikben ő nem kaphat már szerepet. Eszembe jut, mennyire hiányzik, és hogy milyen béna dolog azzal nyugtatni magamat, hogy jó helyen van, mikor itt lenne a helye velünk, itt mellettünk.

 Eszméletlenül hiányzik. Keresem, de nem találom a helyem. Semmi sem olyan, mint volt. Igyekszem, de úgy érzem minden hiába való. Mintha nem tartanék sehová, mintha csak úgy eltelnének a napok. Gyakran úgy érzem, csak kívülről szemlélem az életem monoton körforgását, s a dolgok csak úgy megtörténnek, tőlem függetlenül. Üresnek érzem magam, pedig vannak céljaim. Voltak... vannak... Valahogy egyre inkább utálattal gondolok a jövőre, ami egykor izgalommal töltött el, és amiről nem rég még szívesen fantáziáltunk. Ki hol fog élni, hogy képzeli el a családalapítást, a közös karácsonyi vacsorákat... Hogy hiányozhat valami ennyire, ami még meg sem történt? Gyermeki álomképekből szárnyrakapott illúziók. Olyanok, amik már akkor igazinak tűntek, mikor még azt sem tudtuk mi fán terem az élet.

Mára már megértettem, az életet nem az általunk leélt évek számában, hanem az azok alatt átélt élményekben kell számolni. Ez az emberi lét nagy titka.

Kisgyerekként az embert minden érdekli, mindent tudni akar az őt körülvevő Világról. A szülők pedig szeretnek okítani, átadni az általuk felhalmozott egyetemes tudást.

 Mikor kicsik voltunk, az öcsémmel nem voltunk túl lelkesek a "lefekvés" szó hallatán. Nem is aludtunk el túl hamar, mindig olyankor jött ránk a szófosás. Csak feküdtünk az ágyon, és csak úgy beszélgettünk mindenféléről, míg a vigasságnak anyu és apu véget nem vetett... azóta nem szeretem a sötétet. Mindig kikapcsolták a tévét, és a sötétben azzal rémiszgettek, hogy ha nem maradunk csöndben és nem alszunk, jön a Kankas és magával visz. Egy kisgyerek alapból nem szeret elmenni az anyukája szoknyája mellől, hát még egy olyan lénnyel, aki gonosz, csúnya, és nem enged haza. - Hogy honnan tudom? 6-7 évesként legalább olyan kíváncsi voltam, mint a korombeliek, hát megkérdeztem ki az Kankas.

Emlékszem, mennyire vártuk mindig az augusztust, hogy egy újabb klassz nyarat töltsünk el a nagyinál. Már évek óta visszakívánkozom azokba az időkbe, mikor még az volt a legnagyobb problémánk, hogy mit főzzön mami ebédre, meghogy strandra menjük-e, vagy csak ki a pályára. Mennyivel másabb volt akkoriban minden. - Édes gyermekévek.

Talán az utolsó ilyen nyarunk 2002-ben volt, úgy rémlik. Bár mondhatnám, hogy 'mintha tegnap lett volna...' De nem így van. Az utolsó néhány nagyinál átélt nyárra egész haloványan emlékszem. Persze, vannak olyan események, amik élénken bennem élnek, de még sem ugyan az, mint régen. Kisebb korunkból sokkal inkább emlékszem dolgokra, mint a tinédzser éveink nyaraiból. Érdekes, mert az összes "elsőm" ezekhez a vakációkhoz köthető - oké, azokra persze emlékszem is... bár van, amire kevésbé szívesen -: az első srác, aki révén rájöttem, hogy a fiúk meg a lányok nem csak barátok lehetnek, az első csók, az első szerelem, ésatöbbi. Az utóbbi volt az, ami miatt felhagytam a "nyári hagyománnyal". 

 Úgy gondoltam akkoriban, hogy már nem vagyok gyerek, akinek a nagymamájánál "kell" töltenie a nyári szünetét. Független akartam lenni, és nem arra figyelni, a többiek mit szeretnének. Maminál mindig összeült a kupaktanács - az öcsém, az unokatesóim, és én -, hogy megbeszéljük mit kezdjünk a következő nappal. Ennek ellenére még is számtalanszor kerültünk pácba, és a strandolások révén jónéhány kalandot is átéltünk. És hogy mi volt mindben a pláne? Hogy mindent együtt csináltunk végig. - Ez az, ami hiányzik.

 Már nem várom az augusztust annyira, mint régen. Már nem tudom élvezni a nyarat. Nem tudok élvezni semmit sem úgy, ahogy lehetne. Ha valami vidám dolgot élek meg mostanában, mindig - ahogy azelőtt is - eszembe jut, hogy "na, ha ezt Dávidnak este elmesélem...". És el is mesélem. S bár nem beszél, én hallom őt. Hallom, mire mit és hogy reagál. Látom ahogy rám néz, pofát vág, és hallom ahogy nevet. Érzem, hogy velem van, hogy figyeli minden léptemet. Előttem van minden mozdulata, és hiányzik, hogy nem láthatom őt igazából, csak ha lehunyom a szemem.

 Eleinte gyakran csuktam be, és gondoltam rá erősen. Mikor kinyitottam, mindig vártam, hogy tényleg előttem legyen, hogy mosolyogjon ahogy szokott, és azt mondja "Tina, hazajöttem!".

 A mai napig várom, hogy belépjen az ajtón és ledobja a sarokülőre a táskáját. Hogy megkérdezze mit eszünk, hogy rugdosson az ágyban álmában. Vajon most álmodik? Vajon velünk álmodik? Vajon betakarja-e valaki, mikor lerúgja a takarót? Papa egész biztosan megteszi, és mire eljön a reggel, még talán el is fárad, mert Dávid végigjárja éjjelente az egész ágyat. Emlékszem, mikor el volt törve a lába, az egész jobb oldalam tiszta seb volt, meg a hátam, mert a gipszével össze-visszarugdosott miközben aludt. Meg arra is, mikor a fekvőgipszével kiszökött a focimeccsre, a szakadó esőben. Alig volt egy hete hátra, de az egészet újra kellett gipszelni, és újabb egy hónap fekvés várt rá vele. Na igen, öcsi sosem volt az az egy helyben ülős gyerek. Pont ennek köszönhető, hogy a 19 év alatt rengeteg élményt és tapasztalatot szerzett. Boldog volt.

 Boldogság - Ez az az állapot, amit ha el is érek valaha, évtizedek multán kerül majd rá csak sor. A skacokkal persze nagyon jól érzem magam, sokat segítenek. De még sem ugyan olyan, mint volt. Már semmi sem lesz olyan, az élet még is megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs igazság. Az ember mindig utólag értékeli fel a már megtörtént eseményeket. Na, ezért voltam és vagyok úgy az élettel, hogy minden percét ki kell élvezni, mert nem tudhatod, mit hoz a holnap. Igyekszem továbbra is belevetni magam az életbe, és történtek ellenére jól érezni magamat, hogy mind mindig, legyen mit megosszak az öcsémmel, vagy így, vagy úgy.

"ha csak egy napra is, ma felnőttesen szétválunk,

de holnap ismét a felhők fölött sétálunk."

Eddig is tisztában voltam vele, de az utóbbi időben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az ember számára hőn áhított igaz barátból, nekem több is megadatott. Azt hiszem, rajtuk kívül, egy ilyen család mellett, mint amilyen az enyém, nem sok "extrát" kíván magának egy átlagember.

Ha nem lennétek már jó ideje mellettem, mostanra biztosan félnék közel engedni magamhoz bárkit is. Néha annak ellenére is így érzem, hogy ennyi figyelmet és szeretet kapok tőletek. De a tudat, hogy bármelyikőtöket is elveszthetem, megrémiszt. Olykor olyan, mintha egy mozifilmet élnék újra. Mintha a végét várnám, hogy a háttérben megjelenjen a stáblista és feloltsák a villanyokat, hazaindulhassak, és a teraszra érve megpillantsam, ahogy épp oltja el a cigijét. Rám mosolygjon, és megkérdezze milyen volt a film. Nem válaszolnék, csak jó szorosan magamhoz ölelném őt, megpuszilnám, és hangosan azt mondanám neki: szeretlek öcsi!

Az elmúlt hétvége - amibe ezúttal a hétfőt is beleszámítom, engedelmetekkel - hosszú idő óta végre tényleg kikapcsolt. Ismertek, nem vagyok egy befordulós, magába zuhanós ember. De, ha ti nem lennétek nekem, nem lenne miért felkelnem reggelente. Semmi sem olyan, mint volt. Már semmi sem lesz úgy, mint régen. Felejteni, tovább lépni nem akarok - nem is lehet -, együtt élni vele... talán egyszer eljutok odáig is. Mindenesetre, míg akad néhány nap, egy újabb hétvége veletek, kevésbé nehéz. Nem telik el úgy óra, hogy ne jutna valamiről az eszembe, hogy ne fájna a hiánya. Ilyenkor nehéz visszazökkenni, és úgy tenni, mintha oké lenne minden.

Életmentő érzés tudni, hogy vagytok nekem. 

"Veled újra minden szép lenne, s nekem bármit megérne,
Hisz Te elfogadtál engem, a hibáim ellenére.
Közel hozzád, mégis távol tőled, de mindig melletted.
A szeretet akkor is kitart, ha a harcot elveszted."

Szerinted az őrangyaloknak lehet őrangyaluk?

Akárhogyis, rám tegnap délután óta ketten vigyáznak odafentről. És biztos vagyok benne, hogy papa odafigyel Dávidra is. Már nincs egyedül. - Minden rosszban van valami jó.

Holnap lesz egy hónapja. "Jobb" lett? Cseppet sem. "Az idő mindent megold" mondás üres fecsegés, nem több. A hiányra nincs gyógyír. 19 évet nem lehet eltörölni. Láttad a Felejtés c. filmet? Hiába törölték el az emlékeket, a nő akkor is érezte... tudta. Jó, persze. Az csak film, tudom én is. Ennek ellenenére még is beindít néhány kereket az agyban. De akármennyire is fáj, inkább emésszen fel a keserűség, mintsemhogy elfelejtsem őt. Mindig emlékezni akarok a hangjára, a mosolyára, arra ahogy incselkedik, ahogy utána puncsol, az utolsó közös nyaralásra, az utolsó együtt töltött napokra.

Pünkösd hétfő, hosszúhétvége. Együtt, itthon. Hiányzik. Ha legalább egy percre visszamehetnék... de nem mehetek. Ha írnék naplót, összejönne a pillangó-hatás? Képzelőerőm az éppenséggel volna hozzá. Vajon, ha beavatkoznék és más irányt venne az az út a háztól az Orsiékig, mi lenne a vonzata? Bármi lenne is, vállalnám.

Minden este gondolok rá. Nap közben is, de napvérége már kevésbé vagyok képes tartani magam. Igyekszem addig lefoglalni magam, míg be nem zuhanok az ágyba a fáradtságtól, hogy elből elaludjak. Amikor már ragadnak le a szemeim, próbálok rágondolni erősen, remélve, hogy vele álmodom majd. Néha sikerül. Olyankor minden békés, megszokott. Egyetlen egyszer történt úgy, hogy emlékeztem a történtekre, és mikor megláttam magamhoz szorítottam, és nem akartam elengedni. Nem tudta mire vélni, hiszen nála megállt az idő. Nem mondtam el neki. Féltem hogy vége lesz, hogy tovatűnik a perc, hogy megint elmegy és otthagy egyedül.

Álom, édes álom. Talán ma újra találkozunk, ugye vársz rám?

Nem tartottam magam soha vakmerőnek, de még is úgy éreztem, némi bátorság azért szorult belém. Ha volt is, mostanra biztos mindet elhasználtam. Tarthatott volna még, mert jól jönne.

Ma este lesz három hete.

Pár óra, és 21 nap telik el a mosolya nélkült, a kis hülye beszólásai nélkül. 21 napja nem kell viaskodnom reggelente a fürdőszobába jutásért, nem borítja "axe hatás" a lakást, nem húzza le rólam senki sem a takarót.

Fura, milyen nagy jelentőséget vagyunk képesek tulajdonítani ezernyi kis apróságnak. Még olyan dolgoknak is, amiket mindaddig, míg a mindennapi életünk részei voltak, idegesítettek.

Azt sem bánnám, ha minden egyes nap felébresztene, hogy "Tina! Naa, csinálj rólam egy képet, most jól nézek ki!" - Mindig jól nézett ki, bármit vett fel, bármilyen idióta fejet vágott hozzá. Nem érdekelte, hogy egy órája sincs, hogy hazaértem. Most már engem sem izgatna. Bár a fotókat elnézve, kevés alkalommal mondtam neki nemet. Rengeteg kép készült róla. Képek, amiket a múlthéten még képes voltam nézegetni, és amiket ma már nem szívesen teszek.

 Nem azért, mert nem akarok rá emlékezni, hanem mert fáj. Mert nagyon hiányzik. Mert azt akarom, hogy itt legyen velünk, hogy minden nap minden egyes órájában rám vigyorogjon. Hogy hozzám szóljon, hogy kérjen... kérjen tőlem, és én adjak neki. Bármit és bármikor. Csak jöjjön haza.

Mindig kísérik kisebb, olykor pedig nagyobb utórengések. Amolyan alattomosak. Tudod, olyanfélék, amik megvárják, míg az előző mélypontod fenekére érsz, ahonnan igyekszel visszaemelkedni a napi rutinba, és akkor a ráadás előugrik rejtekéből, hogy még egyet rúgjon rajtad.

Victor Hugo szerint, mikor a végzet felnyit előttünk egy ajtót, mindig becsuk egy másikat. Előttem már jó ideje nem tárult ki új, viszont 13 napja bezárult egy számomra mindennél fontosabb.

 Egy "bölcs" mondás úgy tartja, míg nem feledjük szeretteinket, velünk vannak - ez szép és jó, de nem vagyok vele kisegítve. Attól, hogy gondolok rá, nem terem itt mellettem. Nem kacag a kis buta beszólásain a fülembe, nem vigyoros sunyin mikor oldalra pillantok. Hiányzik. Bármit megadnék érte, ha legalább csak el tudnék tőle búcsúzni, ha csak még egyszer hallhatnám a hangját ahogy hozzám szól, ha csak még egyszer láthatnám a mosolyát... csak még egyszer, utoljára. Jó szorosan magamhoz ölelném, és nem engedném el soha többet.

 A srácok azt mondták, mostmár semmi bajom nem eshet, mert lett egy őrangyalom. Tudom, hogy a szándék jó volt, de csak rosszabbul éreztem magam tőle. Tizenkilenc éves, 19. Nekem kellene őrá vigyázni, úgy hogy mellettem van, nem pedig neki onnan énrám odafentről. Az, hogyha egy gyerek elbúcsúzik a szüleitől, bár szomorú, de a természet rendje. De az, hogy egy negyvenes éveiben járó anya és apa "elengedje" a gyerekét, aki előtt még ott állna az egész élet... és ráadásul ilyen értelmetlenül. Mert ha még betegeskedett volna, vagy valami, akkor az ember fel tud rá készülni - már ha az egyáltalán lehetséges -. De így? Egyik percről a másikra? Képtelenség, felfoghatatlan, és méginkább kiábrándít a Világból. 

 Két hét után ma kimozdultam, mert muszáj volt. El kellett mennem az iskolájába - és úgy egyébként a sajátomba is -, elintézni ezt-azt. Valahogy éreztem, hogy nem lesz könnyű, de ahogy anya szokta mondani: a muszáj nagy úr. És ahogy ma este mondta, túl kell esni ezen is. Tudom, hogy igaza van, meg kell tenni előbb-utóbb, hogy lebontunk néhány sor téglát a magunk köré épített falakból, mert míg mi bezárkóztunk az elmúlt majd' két hétben, az élet mindvégig haladt tovább. És pont ez az, ami elborzaszt. Vagyok én, a saját kis világomban, és van a külvilág, ahol minden a megszokott mederben zajlik. Ahogy sétáltam az utcán, és azt láttam, hogy mindenki éli a napi rutinját, vidámkodik, lézeng... rosszul voltam. Legszívesebben beleüvöltöttem volna a Világba, hogy álljon meg az idő. Idő... gyűlölöm. M'ért nem jutott belőle több a kisöcsémnek? Csak pár másodpercre lett volna szüksége, csak egyetlen szempillantáson múlt az élete. Csupán néhány pillanaton, ami már nem adatott meg neki.

"Többé nem érdekel, ki mit mond,
én leülök, és pont, pont, pont,
összekötök három csillagot, vagy többet,
míg lentről pókhálónak nem tűnnek
az égi szálak: a labirintus vége nálad!
Ha szeretnéd, hogy kiszálljak,
csak vond meg a vállad, és engedj tévedni.
Még van időnk, azt hiszem, egy életnyi."

Arra ébredtem, hogy vele álmodok. Mikor felriadtam, az első gondolatom az volt, hogy "Tudtam, hogy ez nem lehet valóság!" - aztán gyorsan magam mellé pillantottam: Dávid helyén Orsi feküdt, én pedig visszazuhantam a párnámra. Órákon át forgolódtam. Próbáltam visszaaludni, remélve hogy tovább folytatódik az álom. De semmi. Talán picit elszenderültem, talán csak képzeltem, de őt nem láttam magam előtt, még halványan sem. Persze, ahogy behunyom a szeme, előttem van. Látom a mosolyát, hallom ahogy nevet. De ez így nem ugyan az, mert képzeletben nem tudom magamhoz szorítani és kérni, hogy ne hagyjon el többé. Nem tudok neki teát főzni, nem tudom kivasalni az ingét. Az álom más. Egészen más. Miközben elszenderülsz, az agyad játékba kezd a képzeleteddel, és képeket vetít eléd, amiket ha elég mélyen alszol, intenzíven vagy képes megélni. Olyankor bármire képes vagy, olyankor nincsenek határok, olyankor szíved szerint nem ébrednél fel sosem.