Mindig úgy gondoltam, hogy minden okkal történik úgy, ahogy. Minden rosszban képés voltam felfedezni valami jót, de kedd óta nem. Azóta nem hiszek. Van, amiben nincsen értelem, csak úgy megtörténik, mert megtörténhet. Mindenki azt gondolja, hogy vele úgy sem fog, de téved. Bárkivel megeshet, bármikor és bárhol. Elég egy szempillantás, egyetlen röpke pillanat, és minden megváltozik.
Majd' 20 éven át szinte nem telt el úgy nap, hogy ne hallottam volna a hangját, hogy ne láttam volna azt a sunyi fülig érő vigyort az arcán. Mindenből mindig viccet csinált, folyton bohóckodott, hülye hangokat adott ki magából, aztán úgy tett, mintha nem tudná honnan jönnének. Tudja, hogy nem szeretek egyedül aludni. Mindig velem aludt, mikor nem Orsival. Mindig lehúzta rólam a takaróm, mindig körbejárta az egész ágyat reggelig, annyit ficánkolt álmában. Tudja, hogy nem szeretek egyedül lenni. Gergő azt mondta, hogy mostmár így mindig ott lesz velem, hogy sose legyek egymagam. Megmondtam Zsófinak, hogy nem akarok egyke lenni, azt akarom, hogy velem legyen, hogy itt üljön mellettem. Zsófi szerint sose leszek egyke, mindig a testvérem marad. Persze, hogy az marad. Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy bármijét is eltegyem szem elől. Emlékezni akarok rá, soha nem fogom elfelejteni Dávidot. Nagyon hiányzik, de tartanom kell magam. Anyunak és apunak szüksége van rám, meg mamáéknak is. A srácoknak is. Szükségünk van egymásra. Ha jót kell keresni a rosszban, talán ez az. A baj összekovácsolja az embereket.
Kedd óta átjáróház a lakás. Persze Ádám és Gyufa minden nap itt vannak és késő éjjel mennek csak haza. Gyufa tegnap itt aludt Gergőnél, hogy ne legyen egyedül. Gergő meg Dávid elválaszthatatlanok voltak. Csomószor kiközösítettek, de nem bánnám most ezt sem. Ahogy azt sem, hogy inkább vele ment Dávid hétvégenként, mint velem. Két éve karamboloztak Dávid motorjával, ami akkor ripityára tört. Gergő átrepült az eléjük kijövő kocsi motorháztetőjén, a cipő is leesett a lábáról, még sem lett apró karcolásokon kívül semmi bajuk az ég világon. Most meg azt leszámítva, hogy letört a két visszapillantó, csak nagyon minimálisan sérült az a szar. És Dávid? Miért nem tudott felkelni, mint két éve? Miért nem tudott telefonálni, hogy menjünk érte? Miért nem jött haza?
Itt beszélgettünk a konyhában miközben pakolt be a táskájába. Akartam csinálni kaját, mert nem sokkal előtte értem haza, ő meg amúgy is lusta magának készíteni. De nem várta meg, mert edzeni akart menni, utána meg Orsihoz, úgyhogy elindult. Még odafelé megállt anyu munkahelyén, hogy beköszönjön, ha már útba esik Tárnok felé. Ahogy tovább indult, a következő kereszteződésben kijött elé egy lovas kocsi, annak ellenére, hogy az öcsém főúton haladt, és a fogatosnak stop táblája volt. Dávidnak fékezni már nem volt ideje, így félrerántotta a kormányt, de az egyik ló elérte a kis testét és lökött rajta egy nagyot, így nem tudta megtartani a motort és belehajtott a vízzel teli árokba, ahol volt egy hirdetőtábla. Már nincs ott. Kidöntötte. Lerepült a sisak a fejéről és beleesett a kis teste a vízbe. Három srác végig nézte a balesetet, de semmit nem tudtak ellene tenni, hiszen pár másodperc alatt zajlott le az egész. Ahogy látták, hogy dől el a motorral egyből odaszaladtak hozzá. Kiemelték a vízből, tartották a fejét végig és beszéltek hozzá, ő pedig bár beszélni nem tudott, de bólogatott mikor kérdezgették. Arra járt egy ügyeletes nővér... orvos... nem tudjuk pontosan, de tökmindegy. Nem lett volna szabad hozzányúlnia. A jelek szerint abszolút nem értett a "munkájához". Dávidon rajta volt a hátizsákja végig. Végig. Volt benne egy két literes tea, meg két kis doboz valami, és azokon feküt, miközben ő ott forgatta meg minden. Orsi akkor már ott volt vele. Végig ott volt vele.
A szerelme volt, akinek az apukája épp hazafelé tartott (Tárnokra), és felismerte az árok szélén Dávid motorját. Ott maradt vele és felhívta egyből Orsit, aki pár perccel később ott is volt. Fogta a kezét, beszélt hozzá. Akkor a kisöcsém még lélegzett. Dobogott a szíve. Orsi anyukája ahogy kitette Orsit meg a nővérét, egyből ment anyuért a munkahelyére. Anya épp zárt, apa pont akkor ért oda érte. Mire Dávidhoz jutottak, már késő volt. Az a nő addigra oldalra fektette, a testvérem igyekezet lélegezni, de csak hörgött egyet és nem vett többé levegőt. Valószínűleg ahogy kivitte a táblát eltörtek a bordái. Ha kitapogatta volna előtte, ha megnézte volna rendesen, észrevette volna és nem fordítja oldalra. Nem kellett volna hozzányúlnia. Ráadásul még Orsiékat is el akarta küldeni, hogy mit keresnek ott, meghogy ők nem hozzátartozók. Apuval is flegmázott, meg kérdezgette ki Dávid háziorvosa. Nem volt neki mindegy?! Ha egy olyan orvos nevét mondjuk aki a haverja, akkor rendesen ellátja, vagy mivan?!
A mentő 40 perc múlva ért ki, és egy órán át próbálták visszahozni, de akkor már késő volt. A mentőállomás közelebb van, mint a rendőrőrs, a kékek még is előbb kinn voltak. A lovas kocsi sofőrje pedig végig csak állt mint egy rakás szar, és semmit sem csinált. Semmit nem segített. A mentőket is a három fiú hívta ki, akik kihúzták Dávidot a vízből. Többen mondták akik leálltak közben ott, hogy az az ember közveszélyes. Nem tud bánni a lovakkal, és egészen biztos, hogy a kreszt sem ismeri, vagy ha még is, pont leszarja. Mindig másoknak kell őt kerülgetni, mert folyton csak megy amerre gondol. Sose néz körül, csak megy a vak világba a szekerével. Arról nem beszélve, hogy abban a kereszteződésben, havonta 2-3 koccanás, baleset történik. Bezzeg a központban egymás után 3 körforgalom is van. Mi a fenének?! Ahol szükség lenne rá évek óta, oda meg nem képesek építeni. A másik pedig, hogy az a tábla már rég nem kellett volna ott legyen, mert az a cég már évekkel ezelőtt megszűnt, amit hirdetett. Mostanra már elvitték a darabokat onnan. De nem fogjuk hagyni, hogy eltusolják, ha azért tüntették el.
Legkésőbb kedd délután már tisztán fogunk látni mindent. Addigra lesz kész az orvostani jelentés. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom mi az eredmény. Nem vagyok képes azt hallgatni, hogy mennyit szenvedett a kisöcsém. Legalább 10 percen át még lélegzett, bólogatott. Lehetett volna segíteni rajta, és most Zsófi módra visszaszámolnék épp, hogy mikor jöhet haza.
Így is hazavárom. Minden egyes nap várom. Minden este úgy sírom álomba magam, hogy reggel mikor kinyitom a szemem, talán magamhoz ölelhetem, mert ez az egész csak egy nagyon intenzív, rossz álom volt. Már 4 éjjel múlt el, 4 reggel ébredtem arra, hogy rajtam van a takaróm, hogy Dávid nem szuszog a fülembe. 4 nap telt el úgy, hogy nem mosolygott rám, hogy nem kérte, hogy csináljak neki szendvicset, nem kérte, hogy főzzek neki teát. Nem piszkált, hogy engedjem ide az asztalhoz a gépével, mert nem szeret az asztal másik felénél ülni. 4 nap. 4 napja fentről figyel minket. Gergő azt mondta ne féljek, hogy egyedül érzi magát ott, hiába mondtam, hogy senkit nem ismer odafönt. Még senki olyan nem ment el a családból, akit ismertünk volna mi. Egyik dédink sem volt már közöttünk mikor mi megszülettünk, se a mamáék testvérei. Gergő azt mondta, mikor felért megismerték egymást, hogy ott fenn mindenki tudja a másikról, hogy ki kicsoda. Felismerte a rokonokat akik odafönt élnek, és mostmár ők vigyáznak rá. Ők... ez így nincs jól. Egyáltalán nincs rendben. Én vagyok a nővére és nekem kéne vigyáznom rá. Nem olyanokkal kéne lennie akiket soha nem látott, csak fényképről. A szüleivel kellene lennie, és velem, a testvérével. A barátnőjével összebújnia, és a mamának segíteni felvinni a szatyrokat. Mindig segített mamának, mindig mindent megcsinált mindenkinek. Nagyon jóravaló gyerek volt, tele élettel. Folyton pezsgett, sose szomorkodott. Mindig fülig ért a száján a vigyor. Mindig mosolygott. Mindig bohóckodott. Mindig hazajött.
"Elég volt ébren, aludni szeretnék. Ahogy régen, úgy álmodni veled még."