Nagyon hiányzik. Egyre inkább. Napról napra jobban.
Hét hónap. Hét rohadt nehéz hónap, a hangja és a mosolya nélkül. Azt reméltem, idővel talán picit "könnyebb" lesz, mert "megszokom", hogy nincs mellettem. De nem. Minden egyes perccel méginkább utána vágyom.
Négy napon át minden éjszaka álmodtam vele, az egyik alkalommal kétszer is - mikor visszaaludtam reggel, új kalandba kerültünk, együtt -. Meglehet, ez is közre játszik benne, hogy mostanában gyakran látni vélem őt. Apró kis dolgokban. Rezzenésekben. Tegnap mikor Gergő hazért a munkából, egyből bejött. A zene még szólt a fülesében, miközben a táskáját ledobta a konyha küszöbére. - Megfagyott bennem a vér. S bár tudtam jól, csak az elmém buta játéka volt, nem több, egy pillanatra még is elhittem, ő jött haza.
Ahogy Gergő leült mellém, miközben folyamat' hozzám beszélt, még perceken át nem voltam képes érdemben reagálni. Egyre csak az a mozdulat ismétlődött előttem, ami már nagyon hiányzott. Ami nagyon hiányzik. Aztán mikor sikerült végre felocsudnom, elmeséltem Gergőnek mi játszódott le bennem az elmúlt 20-25 percben. Abszolút nem volt semmi szándékom vele, ma még is még odakint kikapcsolta a zenét, a táskáját pedig a fogas alatt tette le az előszobában. - Még most sem tudom igazán, hogy melyik érintett rosszabbul. Egy biztos: az érzés, ami tegnap felkavart még mindig nem múlt el. Zoli pedig mondhatni tetézte ma, mert egésznap lent kockult, mellettem. Közben folyton piszkált, bökdösött, hogy "Nééézd Tina, nééézd!"... épp csak azt nem kérte, hogy készítsek neki szendvicset. - Pedig megtettem volna.
Miért mindig a jók mennek el?
