Csimbumcirkusz

Merthogy az orfűi közösségi oldalon ezzel a szlogennel köszöntik az arra tévedőket. Éshát valljuk be, aki egyszer eltömegközlekedi magát oda, jobban is jár, ha ott kezd új életet. A merészebbeknek, akiket bevezetőnek szánt soraim alapján gondolkodóra fogták a költözést, volna néhány kreatív ötletem.

Tegnap volt szerencsém átsétálni a sétálóutcán, amit kis szülővárosom központjában létesítettek nemrég. Már akkor is feleslegesen gondoltam ezt az egész cécót, amikor útlezárásokat eszközöltek, hogy akadálytalanul folyhasson az átalakítás - és most, hogy láttam, még inkább. Azt a néhány millió milliárdot sokkal értelmesebb dogokra is lehetett volna költeni, mint például körforgalmakra azokban a kereszteződésekben, amelyekben naponta koccanások és balesetek vannak. Egyébként pedig, tökdurva, hogy mióta megvan a sétálóutca, a játszótér helyett az ottani szökőkúthoz hordják a szülők a gyerekeket. De persze, 2011-ben a látszat sokkal fontosabb, mint a tények.

Ja, és erről jut eszembe: ugyancsak tegnap, Orsival épp fagyizgatunk a meki előtt, amikor is megáll egy félmeztelen, enyhén ittasnak tűnő bácsika táncra perdült. Mielőtt igazán ráérezhetett volna a ritmusra, felkérték a távozásra, aminek zokszó nélkül eleget tett. Majd rá körülbelül egy negyed órára biciklijén támaszkodva araszolt el ott egy bácsi, s mikor elment mellette egy kínai származású férfi, letámasztotta mankóját, majd utána iramodott, és közben elszántan kérdezgette tőle, hogy "Miért eszitek meg a kutyákat?!? Azok a szemükkel síííííírnak!!!!!". Utána pedig elkezdte magyarázni neki, hogy mi a különbség a kutya meg a tyúk között - és közben azok hangját imitálta -. A srác ügyet sem vetett rá, már rég látó-hallótávolságon kívül volt, mikor az öregember még mindig mondta a magáét. Monológját az szakította félbe, hogy egy afroamerikai asszonyság sétált ki a meki melletti üzletből. Elindult a nő felé, és emelt hangon érdeklődött afelől, hogy még is ki dolgozik a földeken, miközben ő itt shoppingolgat. És még ki tudja miként tetézte volna mondandóját, ha nem jönnek ki a gyorsétterem dolgozói, és nem adják ki az útját. Noha, nem zavartatta magát: átment a túl oldalra és onnan kiabált tovább.

Az élet szép.

És hurrá, június másodika óta hivatalosan is újságíró vagyok, s emellett még fotóriporter is - bár a bizonyítványomat egyéb okokból kifolyólag csak e hét szerdán sikerült magamhoz vennem.

Egészen büszke vagyok a végeredményre. Mindhárom záródolgozatom alig néhány ponttal csúszott le a maximumról, valamint a védésük és elemzésük is egészen korrektül sikerült. A szakújságírás dolgozatomé például, a teremben tartózkodók mindegyikét minimum hangos kuncogásba fojtott nevetésre késztette. A kiváltó ok nem volt más, minthogy a témámat látva - Hiphop - mint szubkultúra - a vizsgaelnök asszony teljesen lázba jött, és reppes mozdulatokat imitált. Akkoriban robbant ki a Kiszel Tünde vs. Fluor botrány, ami teljesen kapóra jött nekem, mivel így egy példán át tudtam beszélni az előadók felelősségéről, a médiajogokról, valamint a hiphop köré felépült sztereotípiákról is.

A fotósorozatom - street art - első kockájára ránézve nem volt túl jó véleménnyel az elnök asszony, de mire a mondandóm végére értem, megbarátkozott a témával, és elbeszélgettünk arról is, hogy mit lehetne kezdeni vele élesben. Továbbá, a rovattervem is simán megállná a helyét egy kulturális lapban (akár).

Volt két olyan feladat a vizsgán, amitől kissé pánikba estem, mikor megláttam, de ha azt nézzük, hogy a 6 modult összesítve 90%-os szakvizsgát tettem, azt gondolom nem lehet okom panaszra. S hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben? Mindkét megszerzett szakmában szívesen tevékenykednék, és ha egy mód van rá, fogok is :) Anyukám tanácsára azonban ezt a nyarat még kihasználom - de közben azért böngészem a hirdetéseket -, így legalább eljutok néhány napra Orfűre és Soltvadkertre is, meg ilyen hasonló jóságok. Egyébiránt pedig nagy valószínűséggel megcélzom a Nők lapját, többek között. Azért is klassz, hogy van ez a Csimbumcirkusz, mert teljességgel jó referenciának, annyira durván sokszínű. S mind emellett több általam írt cikk is elérhető az éterben, egyéb kategóriákban.

Amúgy pedig, egyszer nyerek a lottón, tutira saját újságot indítok ám.

Ígértem egy posztot a szakvizsgáról - amit a hétvégén meg is kaptok -. Egyébként pedig jutott egy kis mellékes erre a hétre, egy lottózóban való helyettesítés formájában. 

Ma bejött a boltba egy fazon - akinek mellesleg baromira hugyszaga volt -, és elkezdett kántálni, hogy ha adakozok neki pénzeket, akkor a világ összes minden boldogsága az enyém lesz majd - kajakra. Mondom nincs pénzem. Mire totál kikelt magából, és elkezdett állatmódjára üvöltözni, hogy miaz, hogy nincs pénzem, meg hogy a boltnak nincsen bevétele? Rohadj meg - gondoltam, s közben közöltem vele, hogy mint alkalmazott, nem vehetek ki egy fillért sem a kasszából. Az idő haladt, mi meg nem jutottunk közös nevezőre, a környező boltokból ellenben átjöttek néhányan - hogy a kiabálására-e, vagy mert az éppen szelvényt feladni vágyó srác szólt-e nekik, azt nem tudom -, és közös erővel eltávolították az úriembert.

Na és nektek milyen napotok volt?

Számtalanszor hozzáfogtam már ehhez a poszthoz, végül újra és újra kitöröltem.

Bizakodtam. Reméltem, hogy tíz közösen megélt év nem múlhat el nyomtalan - tévedtem. Nem most először, s bár valamennyi mind' jobban megedzett, olybá tűnik, a pofonok nem vérteztek fel eléggé. Még mindig képes vagyok a csalódásra, s ismét kaptam általa egy feledhetetlen leckét az élettől. Piszok szar érzés olyan emberben elveszteni a bizalmad - majd pedig az egész lényét -, akivel tűzön-vízen át bármit megtettetek volna egymásért - gondoltam én. Abban pedig biztos vagyok, hogy korábban ő maga is így gondolt rám. Mi változott?

Elég volt egy hét a szerettektől távol, hogy minden létező érzés átértékelődjön egy emberben? Változásokat remélve kelt útra, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az a változás ily módú lesz. Gondold el:

Az egyik legkedvesebb barátod külföldön próbál szerencsét. Folyamatosan biztatod őt az indulás előtt, és az ottléte alatt is, hogy mennyire bátor az, aki a biztos talajt hátrahagyva bele mer vágni az ismeretlenbe - egyedül. S te még is ismerősöktől értesülsz róla, hogy két héttel később a helyi szórakozóhelyen együtt mulattak. Legszívesebben egyből átmennél hozzá, hogy meggyőződj róla, igazak-e a hírek, de az ötletet egyből elveted, mert az teljességgel lehetetlen, hogy az ember, aki életed egyik alapillére - s aki ugyanezt szajkózza feléd - szólna, ha hazaérkezett volna. Aztán már néhány rokonodtól is megerősíti, majd néhány nap múlva csörög a telefon: ő az. Szíved szerint inkább fel sem vennéd, csak hogy ne legyél kénytelen szembesülni a fájó igazsággal, ugyanakkor szeretnél teret adni neki, hogy megmagyarázhassa, hogy lehet az, hogy már lassan egy hete visszatért, csak épp te nem tudsz róla.

Úgy érzem, a "Féltem mit gondolsz majd rólam, hogy idő előtt hazajöttem, és ezért csak most szólok...", nem épp az a magyarázat, amit ebben az esetben el tudna fogadni a másik. Egyrészt, mert ha magától nem is tudja, folyamatosan biztosítottam arról, hogy hősnek tartom, amiért meg merte lépni ezt az egészet; másrészt pedig, mert errefelé nem lehet hosszú távon bujkálni, pláne úgy, hogy egy szórakozóhelyen tombol az ember, ahol minimum 2-3 ismerőstől visszajut az info. És az, hogy ezt követően elmaradnak a próbálkozások a kapcsolat normalizálására, elég egyértelműnek tűnik, hogy sok-sok éven át barátságként emlegetett "kötelék" enyhén fogalmazva felszínes viszony volt.

"A lemez újra rendesen forog - csak nem azt a dalt játssza, amit kellene."

Háromszázhatvanöt nappal ezelőtt úgy indult a reggelem, mint bármely másik napon. Egy hetes "betegállományon" után másztunk vissza a mókuskerékbe az öcsémmel. Aztán ahogy elmúlt tizenhat perccel a délután hat óra, egy szempillantás alatt minden megváltozott.

A nyárelős nappalok mind borúsak lettek. A vakáció szelétől vidámkodó zsivaj, mint ütvefúró hangos zaja visszhangzott a fejemben. Emberek jöttek és mentek, üres szavakat szajkózva, mit sem törődve azzal, hogy egy szó több szívfájdalmat okozhat, ellenben egy öleléssel, vagy akár magával az együtt átélt csenddel. Rövid időn belül ráeszméltem, hogy az emberek nagy része a mások veszteségét is a saját sajnáltatására képes fordítani, miközben nagy szavakat szajkózva gyakorlatilag képzeletbeli piedesztálra állítva önmagát.

Elvesztettem az öcsémet.

Az oly sokszor hallott "idővel könnyebb lesz" jóslat nem vált be - no nem mintha egy pillanatig is hitelt adtam volna a mondatnak. De talán a régi nagy bölcsek más tartalmat gondoltak mögé, mikor elhagyta a szájukat: meglehet, hogy az idő azt jelzi, mikor végleg magunk mögött hagyjuk ezt a világot, mikor lelkünk elválik a testünktől és tovaszáll az öröklétbe - ahol az elhunyt szeretteink már várnak ránk.

"Minden bölcselet halott marad, ha csak megtanuljuk,

de nem éljük át, nem szabjuk önmagunkra."

(Jókai Anna)

És tényleg.

Leadtam a záródogákat - sőt, mit több: már az értékelésüket is megkaptam. Picit aggódtam, hogy a harmadik nem lett elég velős - idő szűke miatt -, azonban csak 4 pontot vesztettem az összpontszámból, és a másik kettő is 36, illetve 34 pontos lett a 40-ből. Kedden lesz az első védésem, a következő héten pedig a maradék. Remélem, legalább ilyen sikeresen zárom majd azokat is.

 Amint túl vagyok rajtuk, lesz mit bepótolnom posztolás ügyileg.
Készüljetek! :)

Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy eljussak arra a pontra, ahol egyszerűen szólva nem gondolkodom. A folytonos terelés és hárítás lassanként falat vont körém, amin olykor át-áttörtek, s ami tegnap éjjel egy nagy ostrom során leomlott - talán nem is voltak olyan erősek, mint gondoltam. Szerettem volna, ha állva maradnak a falak. Megőrjít ez a fajta sebezhetőség - kell a menedék, másként felemészt a hiányérzet. Másként elveszettnek érzem magam, és egyedül.

Nem szeretek egyedül lenni. Hiányzik. Több mint tíz hónapja hiányzik.

Azt gondoltam, több időnk van. Jobban mondva, az ember ilyesmibe nem igazán gondol bele, sokkal inkább veszi azt természetesnek, hogy van holnap, holnap után, jövő hét, évek múlva... Ezzel szemben a valóság teljesen más. Vannak, akiknek nem adatik meg már a következő perc átélése sem.

Soha sem lehetsz biztos benne,

hogyha pislogsz, meglátod-e újra a napfényt.

Még mindig kivagyok a záródogáktól. Vészesen közeledik a leadási határidejük, és még csak kettőt adtam le a háromból, és egészen tegnap estig eléggé aggódtam, hogy nem fogok elkészülni az utolsóval időre. Na igen, tegnap (is) nagy nehézségek árán nekirugaszkodtam az írásnak olyan 10 óra körül, és mikor anyukám hazaért a munkából (este 6), akkor esett le, hogy végülis egész nap folyamatosan bújtam a szakirodalmat és töltöttem meg gondolataimmal a megnyitott word dokumentumot. Egy nap alatt 9 oldal... legyetek rám büszkék, anyukám is az! :)

Aztán meg itt van ez a fránya ruppótlanság. Bár utáltam, erősen gondolkodom rajta, hogy visszamegyek hoszteszkedni. Maga a meló amúgy nem szar, inkább némely koordinátor, meg a megkésett fizetések vették el a kedvemet anno. Az utóbbi csalódáson (vagy minek is nevezzem) egy másik ügynökség simán javíthatna, viszont az üzletek koordinátoraival nem lehet mit kezdeni: vagy mosolyogsz, tűrsz és nyelsz, vagy pedig mindenféle mondvacsinált okokkal levonnak a béredből. Akárhogy is, amint leadtam ezeket a nyavalyás irományokat, telefont ragadok ez ügyben.

Ahogy az is biztos, hogy ideje valóban eleget tennem többszöri fogadalmamnak, miszerint nem nézem többé a tévé híradót - ami már csak azért is nonszensz, merthogy újságírópalántaként ildomos volna naprakésznek lennem. De valahogy nem bírja a gyomrom ezt a sok rosszat, ami a világban történik mostanában. Arról nem beszélve, hogy olyan eseményekről is számolnak be a híradásokban, amelyek személyes vonatkozást forgatnak fel. A legrosszabb még is az, hogy ezek elől a dolgok elől nem lehet elmenekülni, mert bármelyik országba mész, ott is elüthetnek valakit a zebrán a másodperc törtrésze alatt, külföldön is akadhat pont akkor, pont ott egy őrült sofőr, aki áthajt a szemközti sávból a tiédbe... az ember sehol sincs biztonságban, hiszen akár a saját házában is az életére törhetnek, és ha ne adj isten megvédené magát, még a végén őt marasztalnák el súlyos testi sértésért, vagy valami hasonlóért - de az ilyesfajta dolgokkal persze nem foglalkoznak a felsőbb hatalmak, mikor az új alkotmányt készítik elő. Hiszen az, hogy Magyar Köztársaság helyett Magyarország álljon az okmányokon, sokkal fontosabb. Igaz, az államadósság (szintén) mit sem számít, merthát mi az a közel 30 milliárd forint, amiből az állam minden okiratát lecserélik? Arra vagyok még nagyon kíváncsi, hogy a sajátjaink helyett automatikusan kiküldenek-e újat, vagy pedig minden családnak a kosztpénzből kell-e majd megoldani ezt a fejenként nagyjából 25-30 ezer forintos kis apróságot.

Ne, de hogy ne mindig csak panaszkodjak, felhívnám a figyelmét azoknak, akik az elmúlt héten nem léptek volna ki a négy fal közül: itt a tavasz! :) Olyannyira, hogy tényleg. És holnap át is kell állítani az órát - szóval 60 perc gyakorlatilag elveszik. Jobbkor nem is jöhetett volna, ugyanis hétfőnként délután 1-kor kezdődnek az óráim, így mit sem fogok érzékelni az időveszteségből :) De a legjobban még is annak örülök, hogy eláshattam a téli kabátomat a szekrény mélyére, és immár a fogason a dzsekim feszít. Talán az osztálykirándulásra már elég lesz egy mellény is?

Idejét sem tudom mikor írtam ide valami érdemlegeset. Ami azt illeti, ennek több oka is van, merthogy a szakmai záróvizsgára bocsájtás feltétele 3 - azaz három darab - záródolgozat elkészítése és az egyéb beadandók megírása jóformán kitölti az összes szabad időmet, illetve a múlt hetem "elrabolta" ez az új fajta, mutálódott influenza.

Noha jócskán felemészti az iskolásdi az energiámat, még is inkább reggeltől estig a rovattervvel bíbelődtem volna, mintsem a wc kagylót ölelgessem kényszeresen napokon át. Az volt a durva, hogy mondhatni egyik pillanatról a másikra döntött ágynak a láz. Pénteken épphogy csak fájt a torkom, szombat reggel pedig már alig láttam ki a tüzelő hömlököm (by: Döme) mögül. Akkor éjjel és másnap annyira kutyául voltam, hogy ki kellett hívni az ügyeletet. Mondjuk, minden fájdalmam ellenére, majdnem hangosan felröhögtem amikor a mentőorvos száját elhagyta a "Mennyi idős a gyermek?" kérdés (:DD), ha nem köhögtem volna éppen. Aztán a mosoly az injekciós tű láttán egyből lefagyott az arcomról, és hát hülye lettem volna hagyni, hogy beadja. Így is volt bennem elég fájdalom-, lázcsillapító meg ilyenek. Arról nem beszélve, hogy csak időleges jobbulást nyújtott volna az a szer, én meg teljes gyógyulásra vágytam. Erre irányuló kérdésemre a "Négy nap alatt lefolyik ez a kórság!" választ kaptam. - Ezt az információt minden bizonnyal egy fórumon olvasta, vagy egy mesekönyvben, ugyanis a mai napig nem nyertem vissza a régi formám.

No mindegy, lassacskán majdcsak helyre rázódom. Ellenben, újfent visszaugrottam a mókuskerékbe: éljenek a záródolgozatok! Vagy ne. Nekem mindegy :D Nem kenyerem a lerészegedés, de rohadjak meg, ha időre letudok minden nyügöt és meglátom a fényt az alagút végén, csillámdementorrá iszom magam.