Nem tartottam magam soha vakmerőnek, de még is úgy éreztem, némi bátorság azért szorult belém. Ha volt is, mostanra biztos mindet elhasználtam. Tarthatott volna még, mert jól jönne.
Általában nagy türelmem van az emberekhez, de mostanában 180°-ot fordult az egész. Ehhez leginkább a egyesek tapintatlanságának van köze, mintsem az öcsémhez. Sőt, igazából néhányan már azon a szinten is túlmentek.
Rohadtul nem értem miért érzi bárki szükségét, hogy saját magát sajnáltassa, miközben a részvétét nyilvánítja felém, a családom felé. Abszolút nem rosszindulatból mondom, nem célom ujjal mutogatni sem, és aki ennek ellenére magára veszi, remélem mélyen magába is néz. Miért jó úgy tenni, mintha közel álltatok volna Dávidhoz, holott nem így van?! Olyan király érzés másoknak beszámolni róla, hogy egy "haverotok" nincs többé? Belegondoltatok már csak egy picit is a helyzet valóságába? Ez nem olyan történés, amiről hónapokig éltetni "kell" a pletykákat. - Legalább is azt hittem.
Miért érzik egyesek szükségét, hogy beszédtémát csináljanak más bajából? Esküszöm, az ilyenek baromira megérdemelnék, hogy az "őszinte részvétükkel" valóban átérezzék min megyünk keresztül. Ennek ellenére senkinek sem kívánom ezt az érzést. A Világon senkinek sem lenne szabad megtudnia milyen elveszíteni valakit, aki éveken át a mindennapjai szerves része, aki mindig mellette van ha sír, ha nevet, mindig bátorít mikor már kevésnek érzed magad... nem volna szabad elveszítenie senkinek sem a szeretteit.
Arról nem beszélve, hogyha egyszer még is megtörténik, és minden igyekezeted ellenére nem vagy képes tenni ellene, nem tudod visszafordítani, nem teljesül semelyik kívánság az égen felragyogó első csillaghoz... próbálsz talpon maradni, mert nem tehetsz mást. Igyekszel minden erődet összeszedni, hogy ne fakadj sírva egy apró szón, egy kósza mondaton, amik mindezidáig semmilyen tartalmat nem hordoztak, most még is ő jut róla az eszedbe... mindenről. Mindenről ő jut az eszembe. Hogy miket, és miket nem csináltunk még együtt, hogy mennyi mindent szerettünk volna még együtt átélni. Hogy mennyire hiányzik a legapróbb hülyesége is, amivel még 22 napja az őrületbe kergetett. - Egyetlen szó, és eltörik a mécses. Persze ezt a többiek nem veszik észre, számukra ugyanolyan minden, mint bármikor máskor. Igazság szerint, nem is akarom, hogy észrevegye bárki. Attól, hogy nekem bajom van, nem kell másoknak is szomorúnak lenniük. Na meg legalább, ha csak kis időre is, de én is néha-néha kikapcsolok. És akkor jön egy bátor ember - értsd: rohadtul tapintatlan -, és megkérdezi a fekete szalag láttán, hogy "Te meg kit gyászolsz?" Lehet engem neveltek félre, de ha én meglátnám valakin, eszembe nem jutna megkérdezni, mert nem az, hogy "nem illik", hanem oltári nagyot tudsz ártani a másiknak. Hiába csak egy ártatlan kérdés, olyan sebbe forgatod a kést, ami sosem fog begyógyulni.
Most már tudom, Beus nem ok nélkül kérdezte miért hordom a szalagot, ha nem szeretném, hogy bárki "úgy" nézzen rám. De még is mi mást tudnék csinálni? Nem veszem fel, és várjam, hogy azért szólnak be, hogy "Veled meg mivan?" - Szuper.
Az élet szar, az emberek többsége intoleráns, és én... én ott vagyok, ahol a part szakad. A part, amely egyik oldalán a motor feküdt, a másik felén pedig a kisöcsém hajtotta önhibáján kívül örök álomra a fejét.
"- Mi végből teremtették a Világot?
- Hogy legyen min mérgelődnünk."
Voltaire
