Ma este lesz három hete.
Pár óra, és 21 nap telik el a mosolya nélkült, a kis hülye beszólásai nélkül. 21 napja nem kell viaskodnom reggelente a fürdőszobába jutásért, nem borítja "axe hatás" a lakást, nem húzza le rólam senki sem a takarót.
Fura, milyen nagy jelentőséget vagyunk képesek tulajdonítani ezernyi kis apróságnak. Még olyan dolgoknak is, amiket mindaddig, míg a mindennapi életünk részei voltak, idegesítettek.
Azt sem bánnám, ha minden egyes nap felébresztene, hogy "Tina! Naa, csinálj rólam egy képet, most jól nézek ki!" - Mindig jól nézett ki, bármit vett fel, bármilyen idióta fejet vágott hozzá. Nem érdekelte, hogy egy órája sincs, hogy hazaértem. Most már engem sem izgatna. Bár a fotókat elnézve, kevés alkalommal mondtam neki nemet. Rengeteg kép készült róla. Képek, amiket a múlthéten még képes voltam nézegetni, és amiket ma már nem szívesen teszek.
Nem azért, mert nem akarok rá emlékezni, hanem mert fáj. Mert nagyon hiányzik. Mert azt akarom, hogy itt legyen velünk, hogy minden nap minden egyes órájában rám vigyorogjon. Hogy hozzám szóljon, hogy kérjen... kérjen tőlem, és én adjak neki. Bármit és bármikor. Csak jöjjön haza.
