Ötvehat napja, mintegy menedékként felépítve álomvilágban élek. Ötvehat napja fekszem és kelek úgy, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne, mintha bármikor felhívhatnánk egymást, mintha akár ebben a percben is találkozhatnánk. - Meddig képes az emberi elme fenntartani egy illúziót?
Míg nem kezd el valaki a valóságról mesélni.
Óriási űr, mérhetetlen hiányérzet. - Ez, mit maga után hátrahagyott a tengernyi emlék mellett, melyekre visszagondolva eszembe jut, mennyi jut még nekem, amikben ő nem kaphat már szerepet. Eszembe jut, mennyire hiányzik, és hogy milyen béna dolog azzal nyugtatni magamat, hogy jó helyen van, mikor itt lenne a helye velünk, itt mellettünk.
Eszméletlenül hiányzik. Keresem, de nem találom a helyem. Semmi sem olyan, mint volt. Igyekszem, de úgy érzem minden hiába való. Mintha nem tartanék sehová, mintha csak úgy eltelnének a napok. Gyakran úgy érzem, csak kívülről szemlélem az életem monoton körforgását, s a dolgok csak úgy megtörténnek, tőlem függetlenül. Üresnek érzem magam, pedig vannak céljaim. Voltak... vannak... Valahogy egyre inkább utálattal gondolok a jövőre, ami egykor izgalommal töltött el, és amiről nem rég még szívesen fantáziáltunk. Ki hol fog élni, hogy képzeli el a családalapítást, a közös karácsonyi vacsorákat... Hogy hiányozhat valami ennyire, ami még meg sem történt? Gyermeki álomképekből szárnyrakapott illúziók. Olyanok, amik már akkor igazinak tűntek, mikor még azt sem tudtuk mi fán terem az élet.
Mára már megértettem, az életet nem az általunk leélt évek számában, hanem az azok alatt átélt élményekben kell számolni. Ez az emberi lét nagy titka.
