Victor Hugo szerint, mikor a végzet felnyit előttünk egy ajtót, mindig becsuk egy másikat. Előttem már jó ideje nem tárult ki új, viszont 13 napja bezárult egy számomra mindennél fontosabb.
Egy "bölcs" mondás úgy tartja, míg nem feledjük szeretteinket, velünk vannak - ez szép és jó, de nem vagyok vele kisegítve. Attól, hogy gondolok rá, nem terem itt mellettem. Nem kacag a kis buta beszólásain a fülembe, nem vigyoros sunyin mikor oldalra pillantok. Hiányzik. Bármit megadnék érte, ha legalább csak el tudnék tőle búcsúzni, ha csak még egyszer hallhatnám a hangját ahogy hozzám szól, ha csak még egyszer láthatnám a mosolyát... csak még egyszer, utoljára. Jó szorosan magamhoz ölelném, és nem engedném el soha többet.
A srácok azt mondták, mostmár semmi bajom nem eshet, mert lett egy őrangyalom. Tudom, hogy a szándék jó volt, de csak rosszabbul éreztem magam tőle. Tizenkilenc éves, 19. Nekem kellene őrá vigyázni, úgy hogy mellettem van, nem pedig neki onnan énrám odafentről. Az, hogyha egy gyerek elbúcsúzik a szüleitől, bár szomorú, de a természet rendje. De az, hogy egy negyvenes éveiben járó anya és apa "elengedje" a gyerekét, aki előtt még ott állna az egész élet... és ráadásul ilyen értelmetlenül. Mert ha még betegeskedett volna, vagy valami, akkor az ember fel tud rá készülni - már ha az egyáltalán lehetséges -. De így? Egyik percről a másikra? Képtelenség, felfoghatatlan, és méginkább kiábrándít a Világból.
Két hét után ma kimozdultam, mert muszáj volt. El kellett mennem az iskolájába - és úgy egyébként a sajátomba is -, elintézni ezt-azt. Valahogy éreztem, hogy nem lesz könnyű, de ahogy anya szokta mondani: a muszáj nagy úr. És ahogy ma este mondta, túl kell esni ezen is. Tudom, hogy igaza van, meg kell tenni előbb-utóbb, hogy lebontunk néhány sor téglát a magunk köré épített falakból, mert míg mi bezárkóztunk az elmúlt majd' két hétben, az élet mindvégig haladt tovább. És pont ez az, ami elborzaszt. Vagyok én, a saját kis világomban, és van a külvilág, ahol minden a megszokott mederben zajlik. Ahogy sétáltam az utcán, és azt láttam, hogy mindenki éli a napi rutinját, vidámkodik, lézeng... rosszul voltam. Legszívesebben beleüvöltöttem volna a Világba, hogy álljon meg az idő. Idő... gyűlölöm. M'ért nem jutott belőle több a kisöcsémnek? Csak pár másodpercre lett volna szüksége, csak egyetlen szempillantáson múlt az élete. Csupán néhány pillanaton, ami már nem adatott meg neki.
"Többé nem érdekel, ki mit mond,
én leülök, és pont, pont, pont,
összekötök három csillagot, vagy többet,
míg lentről pókhálónak nem tűnnek
az égi szálak: a labirintus vége nálad!
Ha szeretnéd, hogy kiszálljak,
csak vond meg a vállad, és engedj tévedni.
Még van időnk, azt hiszem, egy életnyi."
