Eddig is tisztában voltam vele, de az utóbbi időben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az ember számára hőn áhított igaz barátból, nekem több is megadatott. Azt hiszem, rajtuk kívül, egy ilyen család mellett, mint amilyen az enyém, nem sok "extrát" kíván magának egy átlagember.

Ha nem lennétek már jó ideje mellettem, mostanra biztosan félnék közel engedni magamhoz bárkit is. Néha annak ellenére is így érzem, hogy ennyi figyelmet és szeretet kapok tőletek. De a tudat, hogy bármelyikőtöket is elveszthetem, megrémiszt. Olykor olyan, mintha egy mozifilmet élnék újra. Mintha a végét várnám, hogy a háttérben megjelenjen a stáblista és feloltsák a villanyokat, hazaindulhassak, és a teraszra érve megpillantsam, ahogy épp oltja el a cigijét. Rám mosolygjon, és megkérdezze milyen volt a film. Nem válaszolnék, csak jó szorosan magamhoz ölelném őt, megpuszilnám, és hangosan azt mondanám neki: szeretlek öcsi!

Az elmúlt hétvége - amibe ezúttal a hétfőt is beleszámítom, engedelmetekkel - hosszú idő óta végre tényleg kikapcsolt. Ismertek, nem vagyok egy befordulós, magába zuhanós ember. De, ha ti nem lennétek nekem, nem lenne miért felkelnem reggelente. Semmi sem olyan, mint volt. Már semmi sem lesz úgy, mint régen. Felejteni, tovább lépni nem akarok - nem is lehet -, együtt élni vele... talán egyszer eljutok odáig is. Mindenesetre, míg akad néhány nap, egy újabb hétvége veletek, kevésbé nehéz. Nem telik el úgy óra, hogy ne jutna valamiről az eszembe, hogy ne fájna a hiánya. Ilyenkor nehéz visszazökkenni, és úgy tenni, mintha oké lenne minden.

Életmentő érzés tudni, hogy vagytok nekem. 

"Veled újra minden szép lenne, s nekem bármit megérne,
Hisz Te elfogadtál engem, a hibáim ellenére.
Közel hozzád, mégis távol tőled, de mindig melletted.
A szeretet akkor is kitart, ha a harcot elveszted."