Csimbumcirkusz

Mióta tavaly beköszöntött a meteorológiai tél, azóta vártam, hogy Győrben is igazi hó legyen, ne csak sáros foltok a flaszteren. Sok kompozíció körvonalazódott a fejemben, amiket mielőbb szerettem volna leképezni fotókként. Szóval csak vártam, vártam, és lelkesen figyeltem az időjárás jelentést, míg múlt hétvégén végre el is érkezett az én időm.

Vegyes érzelmekkel zárult számomra 2o12.
Korábban sem éltem ingerszegény környezetben, de mikor beérett az elhatározás, és Győrbe költöztem, rengetek új impulzus ért - ám, minthogy semmi sem csak fekete, vagy csak fehér, sajnos nem csak pozitív élményekkel gazdagodtam. Bár, a negatív oldalnak is megvan a pozitív vonzata.
De erről majd később.

Visszavonhatatlanul beköszöntött a tél - de hó, no az még nincsen sehol sem.
Na, nem mintha annyira hiányozna, hogy beázzon a csizmám, meg hogy havat kelljen lapátolni... Jaa, panelnél azt nem kell! Háhá :D - ltp - kertes ház: 1-0 - Egy valami miatt még is hiányzik a fehér takaró a városról: a karácsonyi vásár amolyan búcsúnak tűnik, nincs meg a hangulata.

Újra itt,
a tékozló gyermek ismét klaviatúrát ragadott.

Már több mint négy hónapja, hogy az összes ingóságomat begyömöszöltem apa kocsijába, és majd' 150 kilométerre pakoltam ki őket. Nagy változás volt, amivel már az előkészületek közepette is tisztában voltam, de akkor még nem igazán tudatosult bennem a számtalan vele járója.

Srácok, január óta nagyot fordult velem a világ.

Szinte észrevétlenül - és akaratlanul - szerelembe estem.
A dolog pikantériája, hogy ebben a történetben abszolúte a spontaneitásé a pálma.

Bármikor bármerre nézek, őt látom. A kis gödröcskéket a szája szélein, a mindig fülig érő mosolyt az arcán.

Alig voltam négy éves, mikor először találkoztunk. Már akkor is imádtam fontoskodni körülötte - én voltam a nagy és okos nővére. Szerettem volna, ha minden kis butaságban rögtön cinkosommá válik. Aztán hazahoztuk, és be kellett látnom, nehezebb dolgom lesz, hiszen nemhogy járni, de még beszélni sem tud, és folyton csak alszik, meg hisztizik. De nem adtam fel, szép lassan megtanult kúszni, mászni, míg egyszer csak kapaszkodás nélkül is ment már neki a séta. A gőgicsélést apránként felváltották értelmes szavak, majd egyre hosszabb mondatok. Mindeközben fokozatosan ellesett tőlem mindenféle svindlit, sőt!
Nem emlékszem már pontosan, de olyan másfél éves lehetett, mikor sikerült leutánoznia olyannyira a mozdulataimat, hogy ki tudott mászni utánam a kiságyából a pelenkázón át. Anyuék majd' szívbajt kaptak, mikor egy este mikor én a nagyinál voltam, a gyerek kisétált hozzájuk a konyhába.
Amikor meg az udvaron kifeszített damilokba és egyéb csapdákba estem-léptem-ütköztem, akkor meg mindig én pilláztam nagyokat. Gyakran meg tudott lepni hasonló nyalánkságokkal.

Úgy gondolom, így január tizenkilencedikén abszolút aktuális a cím.
Legalább tucatszor nekikezdtem már ennek a posztnak, de sosem éreztem igazán teljesnek - közléskényszer forevör -, az idő meg közben csak repült, repült... és most itt vagyok - megint. Tudjuk be ezt az én kis privilégiumomnak. Egyéb iránt valóban több mindent szeretnék veletek megosztani. Azonban vannak össze nem egyeztethető témák is, így a fekete levest egy későbbi bejegyzésben rögzítem hamarosan.
Mondjuk holnap - ha jók lesztek -.

 Kedves Mindenki!

Robert Charles Wilson gondolatának fényében megkezdem hát évértékelő beszédemet monológom karakterekbe öntését, mielőtt idetévedne valami kósza égiháború, vagy egy ufo, vagy bármi más.

"...olyan, mintha nem lenne olyan jó kedved. Nem szoktál te ilyen komoly lenni." - Jellemezte Blanco az elmúlt órákban írt facebookos kommentjeimet.

Nem mondhatnám, hogy beletrafált, merthát szerfelett kellemes hangulatom van. Az oka még számomra is tisztázatlan; hiszen kialvatlan vagyok, a frufrum folyamatos jelleggel újra és újra a szemembe hull - anyu, ideje lenne megint vágnod a hosszából! -, az ablakon árad be a kinti borongós-nedves idő negatív töltete... Mindezek ellenére, valamiért belül még is egyfajta megmagyarázhatatlan megnyugvást érzek. Fura, mi? Icanéni a hasonló helyzetekre szokta mondani, hogy dombon a tanya :)

Fú, na igen. Jóllehet, hogy nem meséltem még Icanéniről. Éshát még egy csomó minden másról sem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy manapság zajlik az élet - de elvégre a mókuskeréknek is megvannak a maga szépségei, nemigaz? Annyi dolog van a fejemben, hogy ha egy héten át napi 8 órában írnám, akkor sem biztos, hogy minden gondolatom visszaköszönne a sorokból. Naponta indulok úgy haza a munkából, ha "na, ma szétblogolom a klaviatúrát". Ehhez képest, mire átlépem a küszöböt este 6-7körül, megetetem a teknősöket - merthogy bővült ám a család két kis ékszertekivel! -, meg magamat, zuhany, fogmosás, és már landol is a fejem a párnán. Reggel 6-kor pedig kezdődik minden elölről - heló, mókuskerék!

Visszatérve a teknősökre:
Szerintem sokszor nehezebb velük, mint a gyerekekkel. Mert például mikor a baba még pici, lerakod és ott marad. Ezzel szemben az én egyik teknősöm hiába kis apró - még talán 4 centi sincs -, olyan fürge, mint akit rakétából lőttek ki. Állandóan pacsál, játszik - értsd: csörög-zörög - az akvárium alján lévő kavicsokkal, meg ilyenek. A másik úgy két centivel lehet nagyobb már, és az meg folyton felmászik a kis fára, és ott hesszel. Éshát még egy csomó minden egyébmást tudnék mesélni róluk, de majd inkább egy másik alkalommal, jó?

 A lényeg, amit még akartam közölni, hogy idén már szerintem nem nagyon lesz új olvasnivaló itt. Viszont a régiek közül is lehet addig mazsolázni. 2012-ben pedig aktivizálom magamat ám.  De addigis,

balra el!

Elérkezettnek láttam az időt, hogy megtörjem a több hónapos csendet, ami a Csimbumon honolt. Hiányzott, de az utóbbi jó néhány poszt olyannyira negatív hangvételű lett, hogy elment a kedvem az írástól. Semmiképp sem szerettem volna, hogy a továbbiakban siratófalként funkcionáljon, ezért inkább felálltam a billentyűzettől, hogy összeszedjem magam.

Csomó mindent átértékeltem, több dolgot  másként látok már. Mindehhez nagyban hozzájárult az elmúlt másfél év mocska, és a barátaimmal folytatott hosszú hónapok alatti éjszakákba nyúló beszélgetések. Talán még is minden okkal történik, még ha vannak is olyan történések, amiket soha nem fogunk megérteni miért úgy alakultak. A régi sokakat megmosolyogtató optimizmusom lassacskán vissza-visszatér, igyekszek újra szem előtt tartani, hogy minden rosszban van valami jó - még ha sokszor nehéz is meglátni azt.

Egy hete töltöttem be a huszonötödik életévemet. Tizenegy-két évesen még azt gondoltam, hogy ilyenkorra már legalább egy gyerekem lesz, és minimum a másodikkal leszek várandós, a klassz kis kertes házamban, életem szerelmével. Nos, akik nyomon követik a soraimat, azok számára mondanom sem kell, hogy mindezekből abszolút semmi nem valósult meg mindeddig. Ellenben számos tökéleten pasival hozott már össze a sors, lassacskán majd csak az utamba sodorja az igazit. Ami biztos, hogy Érdet mindenképp el szeretném hagyni, vagy így, vagy úgy - belátható időn  belül. Talán még Brooklyn sem ilyen szar hely, mint ez a város. És ami nagyon fontos, amint elhúzok innen, az új kecóba a legelső beszerzendő dolog (persze egy ágy és egy hűtő után) egy picuri ékszerteknős. Időtlen idők óta szeretnék, de ilyen körülmények közé nem szívesen hoznám szegénykét. No igen, tervek azok vannak. A nagy betűs élet átka, hogy mindenhez pénz kell. Lehet, hogy lottóznom kéne?

A kérdés természetesen költői volt, és egyben önirónikus. Már csak azért is, mert lassan két hónapja, hogy visszaültem a terminál mögé. Nem mondom, hogy szarrá keresem magam, de arra elég, hogy tudjak hazaadni, félretenni, és maradjon is a következő fizetésig. Ahogy elmászkálok szabad óráimban, csomó dolgot látok, ami megmosolyogtat és egyben elszomorít: elképzelem, Dávid hogy reagálna rá, ha ezt vagy azt megvenném neki. Az elmúlt néhány héten kiváltképp felfigyeltem dolgokra, bármennyire igyekeztem visszafogni magamat. Ma van az öcsém huszonegyedik születésnapja, és ahelyett, hogy meglephettem volna valamivel, odakint a szakadó esőben hallgattam a gyertyák sercegését, és néztem, ahogy lassan kialszik a lángjuk. Nagyon hiányzik. Még mindig visszhangzik a fülemben a nevetése. Ha becsukom a szemem, látom ahogy somolyog. Nem tudom meséltem-e már, de annyira előttem van, ahogy körülbelül két éve bent voltunk Pesten, hoztuk haza a szervizből a laptopját, és benyomta a telefonján a macskanyávogós sms hangot a buszont, aztán simogatta a táskáját meg magyarázott neki, hogy "Semmi baj cilu, nemsokára kiengedlek és kapsz enni!" - aztán persze mindenki minket nézett, mi meg alig bírtuk visszatartani a röhögést. Mindig valami turpisság járt az eszében, folyton majomkodott. Ezer és egy történetem van róla, amiket még az unokáim is kívülről fognak fújni, az tuti.

Iszonyat szar érzés úgy a jövőbe tekinteni, hogy ő nem lehet a részese. Ennek ellenére tudom, mindig tudni fogom, hogy milyen helyzetekben miként viselkedne és mire mit reagálna. Hogy mennyire imádná a gyerekeimet, és hogy neki is több lenne. Többet szeretett volna. Klassz lett volna, ha együtt nőnek fel a srácaink. Ha ott lennénk egymásnak most is. Ha egymás mellett lehetnénk mindig, mint régen. Kisebb korunkban rengeteget martuk egymást, de amikor szüksége volt rám, mindig ott voltam neki - és fordítva. Az utóbbi jó néhány évben minimalizálódtak a viták, kezdtünk felnőni. Sokat jártunk el együtt ide-oda, míg régen szinte sosem tudtam rávenni, hogy jöjjön velem valamerre. Nemrégiben meg már-már szinte igényelte is.

Érzem, hogy velem van, még ha nem is látom és hallom. Tudom, hogy figyel, és vigyáz rám. Talán picit úgy érzem mostanában, mintha egy picit helyette is élni szeretnék. Annyira életvidám volt mindig is. Mindketten azok voltunk. Vissza kell rázódnom a régi kerékvágásba - mert ha én mosolygok, érzem, hogy Dávid visszamosolyog.