Bármikor bármerre nézek, őt látom. A kis gödröcskéket a szája szélein, a mindig fülig érő mosolyt az arcán.
Alig voltam négy éves, mikor először találkoztunk. Már akkor is imádtam fontoskodni körülötte - én voltam a nagy és okos nővére. Szerettem volna, ha minden kis butaságban rögtön cinkosommá válik. Aztán hazahoztuk, és be kellett látnom, nehezebb dolgom lesz, hiszen nemhogy járni, de még beszélni sem tud, és folyton csak alszik, meg hisztizik. De nem adtam fel, szép lassan megtanult kúszni, mászni, míg egyszer csak kapaszkodás nélkül is ment már neki a séta. A gőgicsélést apránként felváltották értelmes szavak, majd egyre hosszabb mondatok. Mindeközben fokozatosan ellesett tőlem mindenféle svindlit, sőt!
Nem emlékszem már pontosan, de olyan másfél éves lehetett, mikor sikerült leutánoznia olyannyira a mozdulataimat, hogy ki tudott mászni utánam a kiságyából a pelenkázón át. Anyuék majd' szívbajt kaptak, mikor egy este mikor én a nagyinál voltam, a gyerek kisétált hozzájuk a konyhába.
Amikor meg az udvaron kifeszített damilokba és egyéb csapdákba estem-léptem-ütköztem, akkor meg mindig én pilláztam nagyokat. Gyakran meg tudott lepni hasonló nyalánkságokkal.
Ahogy cseperedtünk, volt nem egy hullámvölgy kettőnk kapcsolatában, de ha a helyzet megkövetelte, bármikor képesek voltunk félretenni egymással szembeni sérelmeinket, hogy segítsünk a másiknak. Mikor elköltöztem itthonról, a kapcsolatunk teljesen normalizálódott. És most mondhatnánk, hogy ha keveset találkozol valakivel, nincs támadási felület, persze. De nem volt nap, hogy ne jött volna át hozzám, vagy én ide haza. Az sem túlzás, hogy többet lógtunk együtt, mint mielőtt kiürítettem itthon a szekrényeimet.
Miután kijártam az iskolát - és visszaültem volna újra a padba - és dolgozni kezdtem, edzés után is majd' minden nap bejött hozzám a boltba, pedig akkor már újra itthon laktam. Aztán mikor még is továbbtanultam, többször előfordult, hogy együtt lógtunk itthon iskola helyett. Akkor sokszor azért buktunk le, mert feltűnően jóban voltunk napokig... :)
Ennek szellemében telt a 2o1o május végénk is. Tizenhetedikén elmentünk dokihoz, hogy hányunk, lázunk van, és megy a hasunk is, mire a doki természetesen egész hétre kiírt mindkettőnket. Kellemesen elhenyéltük a hetet, közben apával ácsolgatták a motorját, amit nagyjából egy évvel korábban totálkárosra tört egy szabálytalanul a védett útra kanyarodó autó. A következő hétfő pünkösd lévén szabadnap volt, a moci is kész lett, elvitte hát egy próbakörre. Nem volt ugyan Dávidra jellemző a kilométer óra kiakasztása, de ha akart volna sem száguldhatott volna, mert be kellett járatni a kétkerekűt.
Másnap iskola után szinte egyszerre értünk haza. Épp egy tápláló smack levest gondoltam elkészíteni, mikor betoppant. Meginvitáltam ebédre, azonban mondván, hogy siet edzeni meg Orsihoz, nyugtázta, hogy majd eszik, miután hazaér.
De többé nem jött haza.
Akárhányszor hármasban maradok valahol a szüleimmel, megelevenedik előttem a jelenet, amikor anya az arcomba vágta üres szemekkel: "Az öcséd meghalt.", és ahogy apa magához szorít, és odasúgja könnyekben úszva: "Már csak te maradtál nekünk." Mindezt a teraszon, a szakadó esőben. Ha belegondolok, teljesen filmbeillő kép. De a vásznon megfestett történetek nem valósak. Akiket egy filmben elvesztenek, azok nem mennek el igazából.
Én a mai napig várom, hogy felébredjek és ott feküdjön mellettem. Minden egyes éjjel úgy hajtom párnára a fejemet, hogy vége van, mikor újra kinyitom a szememet, az egészen jót fogunk nevetni. Mindez eddig nem történt meg, de már vagy milliószor elképzeltem.
Hiányzik. Nagyon. Fáj, hogy nem láthatom míg nem követem meg. Ugyanakkor hálás vagyok az életnek, hogy ismerhettem. Boldog, hogy együtt tölthettem vele ha csak ezt a majd' húsz évet is.
Több lettem általa. Sokkal több. Olyan pillanatokat adott, amik felbecsülhetetlenek. Olyan dolgokat, amik a szemek számára láthatatlanok, még is nagyon értékesek - s míg velem volt, fel sem fogtam a jelentőségüket.
Gyűlölöm, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Annyi mondanivalóm lenne, olyan sok mindent meg szeretnék vele osztani.
Például a jövőmet.
El sem tudom képzelni nélküle.
Hosszú hónapokon át napról napra éltem. Nem érdekelt semmi, csak hogy legyen valami. Valami, ami kizökkent. Valami, ami kimozdít a négy fal közül. Kínszenvedés volt az itthonlét. Mindenhol őt láttam. Mindenhonnan hiányzott. Mindenhol kerestem. Sehol sem találtam. Aztán becsuktam a szemem, és hirtelen mindenütt ott volt. Mindenütt ott van. Látom. Érzem. És ezt senki nem tudja elvenni tőlem.
Nem úgy, mint tőle az életét.
Ma volt az utolsó tárgyalás. A harmadik.
A részeges öregember és az ügyvédje igyekeztek meggyőzni a bírónőt, hogy az öcsém a legfőbb vétkes a saját halálában. Ő, aki fő úton haladt, - a műszaki szakértők szerint - a megengedett sebesség körüli értékkel. Az öreg meg gondolt egyet és kihajtotta a lovakkal vontatott szekerét az útra, a stop táblával mit sem törődve. Szintén a műszaki szakértők szerint ha Dávid pont a megengedett sebességgel halad, akkor sem tudta volna elkerülni a balesetet. A lovaskocsi olyannyira ráfordult már az útra, hogy sem hirtelen fékezéssel, sem még nagyobb slunggal.
Az ügyész gondatlanságból elkövetett halálos közúti baleset okozásáért, továbbá cserbenhagyásért emelt vádat a fogat hajtója ellen. A bírónő hosszas mérlegelés után mindkét vádpontban bűnösnek találta Takács Imrét, akit halmozati alapon 1 év és 4 hónap letöltendő fegyházbüntetésre ítélte. Azonban tekintve, hogy büntetlen előélettel és 61 leélt esztendővel rendelkezik, valamint nem volt tettében szándékosság, 2 éves felfüggesztéssel zárta az ügyet a bíróság, valamint 2 éves vezetéstől való eltiltással - amit a baleset napjától számolnak, hiszen már akkor elvették jogosítványát.
Nyilván, az abszolút irreleváns, hogy a baleset után néhány nappal traktorral közlekedett Tárnokon, ittasan. Nem első, és nem utolsó ízben. És mikor értesítve lettek az esetek után a hatóságok, nagy hümmögés közepette vállat vonva fordítottak hátat. Gondolom, az is csak Magyarországon megszokott, hogy aki önkormányzati dolgozó (volt), az mentességet élvez az ilyen, és ehhez hasonló helyzetekben. Az, hogy egy 19 éves gyerek halála szárad a lelkén, teljességgel smafu.
Sajnáltatni azt tudja magát, meg az öcsémet szapulni. Meg felfogadni védőjének a Bárándyt, aki már a 90-et tapossa, és jókat szunyókál a tárgyalások közben. Nem egyszer még a bírónő maga is elmosolyodott ezen. A második tárgyaláson pedig meg is kérdezte, hogy nem gondolkodik-e az öreg a visszavonuláson - és nem. Ekkor meg majdnem én röhögtem fel.
A mai védőbeszéde során a gyerekkoráról mesélt, és úgy próbált meg párhuzamokat vonni. Úgy éreztem magam, mint anno történelem órán. Csak annak nem volt sosem tétje, ennek a meghallgatásnak pedig annál több. És mikor Takács úr az utolsó szó jogán összefoglalta a hazugságait, mind az ügyészen, mind a bírónőn láttam, ők is nehezen bírják megállni szó nélkül azt a sok önmeghazudtolást. A bírónő az ítélet indoklása során végül ezeket mind-mind felsorolta, és akkor picit jobban éreztem magam. Úgy éreztem, ha csak kicsi is, de van igazság. Nem tudták beszennyezni az öcsémet, és nem tudták rákenni a balhét. Ő semmilyen körülmények között nem viselkedett volna így soha sem. Nem mocskolódott volna, és nem hárította volna át a felelősségét másra, akár milyen nagy is legyen a baj.
Ezentúl nyitott szemmel járok. Nagyon fogok figyelni. Ha valahol meglátom a volán mögött az öreget, egyből tárcsázom a 107-et, és jelentést teszek az autó rendszámára ittas vezetésért.
Nem vagyok bosszú álló ember, csak szeretném, hogy érezze a törődést.
Úgy öleltem magamhoz a gondolataimat, akár egy ölnyi papírdarut.
Elég szorosan, hogy ne essenek le, nem túl szorosan, hogy össze ne zúzzam őket.
(Maggie Stiefvater)
