Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy eljussak arra a pontra, ahol egyszerűen szólva nem gondolkodom. A folytonos terelés és hárítás lassanként falat vont körém, amin olykor át-áttörtek, s ami tegnap éjjel egy nagy ostrom során leomlott - talán nem is voltak olyan erősek, mint gondoltam. Szerettem volna, ha állva maradnak a falak. Megőrjít ez a fajta sebezhetőség - kell a menedék, másként felemészt a hiányérzet. Másként elveszettnek érzem magam, és egyedül.
Nem szeretek egyedül lenni. Hiányzik. Több mint tíz hónapja hiányzik.
Azt gondoltam, több időnk van. Jobban mondva, az ember ilyesmibe nem igazán gondol bele, sokkal inkább veszi azt természetesnek, hogy van holnap, holnap után, jövő hét, évek múlva... Ezzel szemben a valóság teljesen más. Vannak, akiknek nem adatik meg már a következő perc átélése sem.
Soha sem lehetsz biztos benne,
hogyha pislogsz, meglátod-e újra a napfényt.
