Merthogy az orfűi közösségi oldalon ezzel a szlogennel köszöntik az arra tévedőket. Éshát valljuk be, aki egyszer eltömegközlekedi magát oda, jobban is jár, ha ott kezd új életet. A merészebbeknek, akiket bevezetőnek szánt soraim alapján gondolkodóra fogták a költözést, volna néhány kreatív ötletem.
Node nem eszik olyan forrón a kását. Kanyarodjunk inkább vissza a történet elejére:
Egy szép nyárelői napon néhány barátommal elhatároztuk, hogy együtt töltünk néhány napot a magyar tengeren. Majd néhány nappal később megmásítottuk vakációnk helyszínét, mert ugyan szép a Balaton, meg kevésbé mocskos a vize, mint a Velencei tónak, de már mind megjártuk. Ellenben Orfűn még egyikünk sem volt - a híre azonban hozzánk is eljutott, és mivel nagyjából egy árkategória - ha nem olcsóbb -, vonzott az ismeretlen.
Balázs talált egy zsír kempinget, ahol a sátraknak való helyek között elszórtan akadtak jószerivel bérelhető lakókocsik is. Felcsillant a szemem. Nem vagyok valami nagy sátoralvóbajnok - tavaly a hiphop kempen megsínylettem a talaj egyenetlenségét -, ugyanakkor lakóautóhoz még sosem volt szerencsém. Hamar be is fizettem az előleget, hogy Balázzsal megoszthassunk egyet, Atisss meg szervált egy sátrat, amiben Petivel éjjelente kettesben lehettek. Egyébiránt, magáról a sátor felállításáról van egy nagyon klassz kis videóm, de talán mindenkinek jobb, ha itt és most nem osztom meg :D
Nos, Orfű amennyire üdülőparadicsom, olyannyira szopás megközelíteni - éshát többek között erre (is) utaltam mesém elején -. Nem megy közvetlen jármű, sőt, magán a településen is csak két, azaz KÉT buszjárat közlekedik egy nap, amivel eljuthatsz máshová. Egy reggel 9 körül, és egy este 6 óra körül. Jó, mondjuk kamuzok, mert ha nem Magyarhertelendre szeretnél menni, hanem Pécsre, akkor legalább három. Persze a várakozási idők összességében van, hogy több percet elvesznek az életedből, mint amennyit a vonaton töltesz, míg eljutsz Hertelendre. Aha, tudom, hogy Pécsre megy közvetlen vonat, csak az úgy drágább. Szóval itt az idő tényleg pénz, ha jobban belegondolok :D Na mindegy. Megmondom miben van a nagy biznisz: le kell költözni Orfűre egy nagyobb tőkével, nyitni kell egy saját busztársaságot, hogy csóri turisták had jussanak már el á pontból bébe. Mert csomó csudiszép látnivaló van a környéken, de nem azért megy el valaki nyaralni, hogy ott küzdenie kelljen, basszus. Ha ez megvan, nyitni kell egy ajándékboltot, mondjuk az aquapark és a pizzázó között. Teljesen összetörtem lelkileg, amikor a huszadik ember is visszakérdezett, hogy mi a répa az az ajándékbolt. Mit hoztam haza a családnak? Kekszet a közértből. Eskü. A pofám leszakad.
Magyarhertelend egyébként az a hely, ahol úgy érzed magad, mintha a Barátok köztbe csöppentél volna. A község játszóterével szemben van a kocsma, amiket egy főtérféle valami választ el egymástól. Azon a helyen bár nincsen hivatalosan buszmegálló, valamiér' a buszok mindig megállnak. És akik ott várakoznak és/vagy ilyesmi, azokat Pasi bácsi a krimó ajtajából észreveszi és szóval tartja. Míg más vidéki településeken az utca embere a hogyléted felől érdeklődik, addig Pasi bácsi arról, hogy mikor mostál utoljára lábat. Arról, hogy jogos-e a kérdés, vitatkozhatnánk, hiszen ő maga mezítláb tapossa a flasztert. Ugyanakkor, nagy valószínűséggel hasonló tisztséget tölthet be a településen, mint Mekk mester a mesében, mert elmondása szerint ő mindenhez ért, mindent jobban tud, sőt. A cégére meg gondolom a papucsa lehet, de az sem kizárt, hogy a csehóban van letétben.
A szállás az pöpec volt, bár a lakókocsiban volt egy padlótól-plafonig szekrény, ami le volt celluxozva. Valamiért egyből Az átok című film ugrott be, amikor a kisfiúkísértet hasonló módon zárták be a szekrénybe. Mondanom sem kell, nem hagytam a srácoknak, hogy megnézzék "Tina, vajon mi lehet benne?". Ahogyan az "ágyam" alá sem mertem benézni, merthát nem repestem volna az örömtől, ha egy mosómedve, vagy valami más édes kis állatka az arcomba ugrik, mikor lehajolok, meg ilyenek. Nem para amúgy, csak félig nyitott szemmel aludtam. Hogy alszom, azt is csak onnan tudtam, hogy néha "Attila, remélem ez a térded!" féle mondatokra eszméltem, meg hogy Carlos épp szolgálaton kívül van.
Van egy nagyon otthonos kis vendéglő a kemping mellett, amit előszeretettel látogattunk. A pincér srác baromi nagy forma. Nemcsak vette a poénokat, de adta is az ívet. Egyik éjjel szemtanúja volt a "hazamentelünknek", ahogy a kempingbe vezető hosszú és magas lépcsőn igyekeztünk feljutni ketten, hátunkon egy harmadik társunkkal, ahhoz a negyedikhez, aki már egy ideje odafent időzött. Kacifántos, mi? Bár senki sem kérte a neve elhallgatását, még is úgy érzem, jobb a békesség :D Mindenesetre, a pincérfiú szóvá tette másnap reggel, hogy látta milyen jól sikerült az esti buli a pizzázóból hazafelé. Namármost. Mifelénk a pizzázóban nincsen sem zenegép, sem a szentlélek által összetartott csocsóasztal, meg biliárdasztal sem, és ilyen rengeteg mennyiségű pia sem. Viszont pizzából nagyobb választék elérhető. Remélem, mindenki érti mire akarok kilukadni. Egy ott eltöltött este-éjszaka után pedig egyenesen egy bűvészmutatvánnyal vetekszik felmerészkedni azon a bazisok lépcsőfokon, főleg egy fél emberrel a hátadon. Már úgy egyébként. A hangulat meg már a pizzázás előtt is meg volt alapozva, amit többek között az is igazol, hogy Atisss a tó körül repkedő denevérről határozottan állította, hogy az bizony vizitündér, őt nem tudjuk átverni. 
Aztán meg lehet, hogy még is csak neki volt igaza, de az sem kizárt, hogy én ittam meg másfél liter sörrel kevesebbet, ezért korlátozott volt kissé a látásom.
Egészen hamar eltelt az a négy nap, az utolsót kivéve. Legalábbis számomra. Előzetes terveink alapján a reggeli busszal szerettünk volna távozni, azonban annak sofőrje fittyet hányva a menetrendre mintegy 6 perccel korábban elrobogott a megálló mellett, miközben mi épp kutyagoltunk le a lépcsősoron - cumi. S mivel a srácok számára szimpatikusabb volt a hamarosan érkező, Pécs felé tartó buszra való felszállás helyett inkább strandbelépőre kiadni azt a pénzt, így eltöltöttünk még egy napot ebben a remek községben. Hazafelé ránk szakadt az ég, de legalább láttunk szivárványt.
Összességében abszolút pozitívan éltem meg az egész ottlétet. Bár amikor az orrunk előtt húzott el a busz Orfűn, akkor minden járt a fejemben, csak derűs gondolat nem. Hogy visszamennék-e? Bármikor. De csakis autóval. Tök sok látnivaló van ott a környéken, de a sok-sok buszra való várakozás elvenné a varázsukat, úgy meg mi értelme, nem igaz?
