Elérkezettnek láttam az időt, hogy megtörjem a több hónapos csendet, ami a Csimbumon honolt. Hiányzott, de az utóbbi jó néhány poszt olyannyira negatív hangvételű lett, hogy elment a kedvem az írástól. Semmiképp sem szerettem volna, hogy a továbbiakban siratófalként funkcionáljon, ezért inkább felálltam a billentyűzettől, hogy összeszedjem magam.

Csomó mindent átértékeltem, több dolgot  másként látok már. Mindehhez nagyban hozzájárult az elmúlt másfél év mocska, és a barátaimmal folytatott hosszú hónapok alatti éjszakákba nyúló beszélgetések. Talán még is minden okkal történik, még ha vannak is olyan történések, amiket soha nem fogunk megérteni miért úgy alakultak. A régi sokakat megmosolyogtató optimizmusom lassacskán vissza-visszatér, igyekszek újra szem előtt tartani, hogy minden rosszban van valami jó - még ha sokszor nehéz is meglátni azt.

Egy hete töltöttem be a huszonötödik életévemet. Tizenegy-két évesen még azt gondoltam, hogy ilyenkorra már legalább egy gyerekem lesz, és minimum a másodikkal leszek várandós, a klassz kis kertes házamban, életem szerelmével. Nos, akik nyomon követik a soraimat, azok számára mondanom sem kell, hogy mindezekből abszolút semmi nem valósult meg mindeddig. Ellenben számos tökéleten pasival hozott már össze a sors, lassacskán majd csak az utamba sodorja az igazit. Ami biztos, hogy Érdet mindenképp el szeretném hagyni, vagy így, vagy úgy - belátható időn  belül. Talán még Brooklyn sem ilyen szar hely, mint ez a város. És ami nagyon fontos, amint elhúzok innen, az új kecóba a legelső beszerzendő dolog (persze egy ágy és egy hűtő után) egy picuri ékszerteknős. Időtlen idők óta szeretnék, de ilyen körülmények közé nem szívesen hoznám szegénykét. No igen, tervek azok vannak. A nagy betűs élet átka, hogy mindenhez pénz kell. Lehet, hogy lottóznom kéne?

A kérdés természetesen költői volt, és egyben önirónikus. Már csak azért is, mert lassan két hónapja, hogy visszaültem a terminál mögé. Nem mondom, hogy szarrá keresem magam, de arra elég, hogy tudjak hazaadni, félretenni, és maradjon is a következő fizetésig. Ahogy elmászkálok szabad óráimban, csomó dolgot látok, ami megmosolyogtat és egyben elszomorít: elképzelem, Dávid hogy reagálna rá, ha ezt vagy azt megvenném neki. Az elmúlt néhány héten kiváltképp felfigyeltem dolgokra, bármennyire igyekeztem visszafogni magamat. Ma van az öcsém huszonegyedik születésnapja, és ahelyett, hogy meglephettem volna valamivel, odakint a szakadó esőben hallgattam a gyertyák sercegését, és néztem, ahogy lassan kialszik a lángjuk. Nagyon hiányzik. Még mindig visszhangzik a fülemben a nevetése. Ha becsukom a szemem, látom ahogy somolyog. Nem tudom meséltem-e már, de annyira előttem van, ahogy körülbelül két éve bent voltunk Pesten, hoztuk haza a szervizből a laptopját, és benyomta a telefonján a macskanyávogós sms hangot a buszont, aztán simogatta a táskáját meg magyarázott neki, hogy "Semmi baj cilu, nemsokára kiengedlek és kapsz enni!" - aztán persze mindenki minket nézett, mi meg alig bírtuk visszatartani a röhögést. Mindig valami turpisság járt az eszében, folyton majomkodott. Ezer és egy történetem van róla, amiket még az unokáim is kívülről fognak fújni, az tuti.

Iszonyat szar érzés úgy a jövőbe tekinteni, hogy ő nem lehet a részese. Ennek ellenére tudom, mindig tudni fogom, hogy milyen helyzetekben miként viselkedne és mire mit reagálna. Hogy mennyire imádná a gyerekeimet, és hogy neki is több lenne. Többet szeretett volna. Klassz lett volna, ha együtt nőnek fel a srácaink. Ha ott lennénk egymásnak most is. Ha egymás mellett lehetnénk mindig, mint régen. Kisebb korunkban rengeteget martuk egymást, de amikor szüksége volt rám, mindig ott voltam neki - és fordítva. Az utóbbi jó néhány évben minimalizálódtak a viták, kezdtünk felnőni. Sokat jártunk el együtt ide-oda, míg régen szinte sosem tudtam rávenni, hogy jöjjön velem valamerre. Nemrégiben meg már-már szinte igényelte is.

Érzem, hogy velem van, még ha nem is látom és hallom. Tudom, hogy figyel, és vigyáz rám. Talán picit úgy érzem mostanában, mintha egy picit helyette is élni szeretnék. Annyira életvidám volt mindig is. Mindketten azok voltunk. Vissza kell rázódnom a régi kerékvágásba - mert ha én mosolygok, érzem, hogy Dávid visszamosolyog.