Azon tanakodtunk Gergővel a május 1-ét megelőző héten, milyen régen voltunk kirándulni. Ötletünk az több is volt, de - hogy finoman fogalmazzak - sajnos jelenleg igen sovány a perselyünk. Ideültünk hát a gép elé, és elkezdtünk a google maps-on nézelődni, hogy milyen érdekesebb hely van a közelünkben, ahova szívesen ellátogatnánk. Engem annyira nem vonzott az erdőjárás, meg az arborétumok, így végül Sümegre esett a választásunk - de nem bántuk meg.
...habár, azt nem gondoltuk végig, hogy korábban kell hozzá kelnünk, mint a napnak. Merthogy engem speciál hajnal 4-kor ébresztett az óra. Ráértem volna még fél órán át lustulni az ágyban, de nem voltam hajlandó előző este elkészíteni a szendvicseket, mert nem szeretem ha a hűtő hidegében kölcsönhatásba lépnek egymással az összetevők. Meglehet, hogy ezt csak én így érzem így - hogy egy éjszaka alatt "hűtőíze" lesz a szendvicseknek -, de inkább kelek korábban, minthogy később úgy egyem őket, hogy nem esnek jól. Szóval, felkeltem, összekészültem, aztán a szendvicseknek is nekiláttam, de félálomban nem ment olyan flottul a munkamenet, mint ahogy én azt kigondoltam előző nap. Kénytelen voltam riadóztatni az emberemet, hogy futószalag módjára csomagolja a megpakolt kifliket.
A busz nem mellesleg 5:48-kor indult. És még el kellett sétálnunk az automatához is, mert a tömegközlekedéseken még nem lehet kártyával fizetni. Mondjuk, ezt a részét nem is tudom, miért nem intéztük el előző nap. De most már olyan mindegy, hogy azt sem értem miért írtam le az előző mondatot. Ahogy kiléptünk a panelból, és haladtunk lassú, elnyúlt léptekben az ATM felé, előttünk a horizonton álmából lassacskán kelt fel a nap. Mire a buszmegállóba értünk, már minden fényárban úszott - és hűvős szellőben.
Habár, kellemes kiránduló időt jósoltak a munka ünnepére, kora reggel azon a véleményen voltam, hogy hazudtak, és meg fogunk fagyni rövid nadrágban. Gergő meg épp az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni: azt szajkózta, hogy meg fogunk dögleni a melegtől. S mint utólag kiderült, valójában kicsit mind a kettőnknek igaza volt. No, de ne szaladjunk ennyire előre.
Kisvártatva begördült a busz a megállóba. A cirka tizenhúsz ember meg, aki utánunk érkezett - merthogy mi voltunk a másodikak -, mind elénékpofátlankodott, és úgy fogalalt a járművőn helyet, hogy majd' utolsóként véletlen se tudjunk egymás mellé ülni. Én már az előzményeken felhúztam magam, mikor észre vettem, hogy a leghátsó sorban (5 ülés egymás mellett, egysorban) egy csaj szépen el van feküdve, mintha otthon lenne a kanapén. Erélyes, hangos szóval jeleztem, hogy "nahát, hátul egymás mellé tudnánk ülni" - mindezt egy ülésnyire a csajtól. De ahelyett, hogy felült volna, vagy legalább behúzta volna a lábait, ránk nézett, és tovább színlelte az alvást. Én elindultam volna felé, hogy nyomatékosítsam az igényeimet, ám Gergőnek nem tetszett az ötlet, úgyhogy az út első negyedét idegenek mellett ülve töltöttük - akiknek az is nehezére ment, hogy elvegyék a táskájukat a seggünk alól. Mikor lettek ennyire parasztok az emberek?
Devecserig jól ismertem már az utat. Tavaly sokat jártam azon a szakaszon, még egy korábbi munkám révén. Onnantól már nekem is izgalmasabb volt nézelődni az ablakon, nem csak Gergőnek. Ennek ellenére nem tettem olyan nagy felfedezéseket, mint ő: szerinte "minden út Vaszarra vezet". Jó, mondjuk tény, hogy tényleg sok településen volt Vaszarra irányító nyíl meg egyéb jelzések. Bezzeg Róma irányába egy sem. Mondtam én, ki van fordulva ez a mai világ.
Ahogy beértünk a busszal Sümegre, megnyugodtunk, hogy nem kell majd útbaigazítást kérnünk: eltéveszthetetlen volt a várba vezető út. Kereken 8 órára értünk be a pályaudvarra. A város még az igazak álmád aludta, egy-egy idős néni, és túristák kóricáltak csak az utcákon. Volt bennem egy kis félsz, hogy valamelyik kis
sikátorban leütnek bennünket és még jól ki is rabolnak; merthát túl sok filmet nézek. De nem hogy nem kötöttek belénk, ránk sem köszönt senki sem sehol. Jó, kivéve a várban a jegypénztárnál, meg a shopjában, meg a fagyizóban hazafelé, meg a városi ajándékboltban... és megint előreszaladtam.
Úticélunk felé haladva, egy kis utcában megakadt a szemünk egy nagyon egyedi, ötletes cégéren. Annyira megtetszett, hogy szívem szerint haza hoztam volna, de a szüleim jó nevelésének köszönhetően, nem kaptam le a falról. Inkább lefényképeztem. Kedvemre való lett volna bekukkantani, hogy még is mit rejt a kicsiny boltocska. Azonban, ünnep lévén erre nem volt alkalmam. De talán, majd egyszer.
Szép város Sümeg, de nem tudnám elképzelni benne magam úgy, hogy ott élek. A várban magában, viszont annál inkább. Ahogy szép lassan felértünk a hegyre, egyre jobban magába szippantott a történelem. Még a kapuhot sem értünk, és nekem máris annyi kérdésem volt, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni. Válaszokat, azokat persze nem kaptam. De talán jobb is így. A képzeletemnek semmi sem szabhat gátat. A valóság meg sokszor nagyon lelombozó tud lenni. Van, hogy egy csapásra haza vágja az ember egész gyerekkorát.
Oké, nálam ezúttal erről szó sem volt, csupán mint eshetőséget hoztam fel. De például, tudja valaki, hogy az a köves út, amin fel kell menni a várba, vajon már annak idején, mikor még valójában várként funkcionált az építmény, már akkor is ezeken a köveken baktattak? Vagy ez is az egyik rekonstrukciós ütem során vált ilyenné?
Ami azonban tényleg lelombozó volt egy cseppet, hogy az ott dolgozók, bár korhű ruhákban mászkáltak, a mai szlengben csacsogtak egymással, meg másokkal is. Arról nem beszélve, hogy mobiltelefonáltak, meg hasonló, még kiábrándítóbb dolgokat csináltak. Szerintem klassz lenne, ha beleélnék magukat a szerepükbe.
Annyi mindent tudnék kezdeni én ott. Úgy az egész mindenséggel. Így is sokan látogatják, ebben biztos vagyok. Ám, hogyha korhűbb volna ott az "élet", szerintem sok vissza-visszajáró látogató lenne. Első sorban, alap dolognak tartanám, ha lehetne ruhát kölcsönözni, és beleolvadni a környezetbe vele. Lehetne táncestéket tartani, meg ilyesmiket. Be is költöznék, lehet.
Na jó, leállok, mielőtt még nagyon belelovalom magam.
Volt egy muzsikus bácsi, aki valami furulyafélén játszott. Még lent a bejáratnál találkoztunk össze vele, mögöttünk jött fel a dombon. De ha tudjuk előre, hogy végig, azaza VÉGIG tilinkózni fog, vagy a hangszerét dobtuk volna le útközben, vagy magunkat. Folyamatosan ugyanazokat a nótákat játszotta. A legtöbbet ráadásul igen, hamiskásan. A vár akusztikája meg annyira jó , hogy még a másik végében is tisztán lehetett hallani a játékát. Mikor 5-10 percre megpihent, kész felüdülésként éltük meg. De hát mindig folytatta, hiában reménykedtünk az ellenkezőjében.
Ahol egykoron az ételeket készítették, most kürtőskalácsot sütöttek. Egyébként is megnéztük volna a helyiséget, de az illat korábban bevonzott bennünket. Gergő nagy csalódottságára: itt is bukott a korhűség. A mai modern módszer Sümegre is elért. Oké, tényleg illúzió romboló volt. Főleg, mikor egy kisebbségi nagy család vonult be mellénk, és az iránt érdeklődtek a sütő úrtól, hogy mennyibe fáj egy ilyen gépezet. Hirtelen a piacon éreztem magam, a Józsefvárosin.
Közben a fotómasenkám aksija megadta magát. Pedig lett volna még mit megörökítenem. Gergőével kattingattam még néhányat, de az nem volt ugyan az. Másét nem szeretem elállítgatni. Szóval, inkább csak szemlélődtem tovább, és képzelegtem várbéli életemről.
Közben elértünk egy "tetőtéri", több szobás(?) helyiségbe, aminek nem-igen voltak falai. Még is annyira magával ragadott. Valamiért úgy éreztem, mintha táncterem lett volna. Nem gondolom, hogy az volt egyébként. De nagy volt bennem a kéztetés, hogy táncra perdüljek a kövén. Gergő azonban szégyenlős volt, így elmaradt a bemutatónk. Ami azért szomorú, mert valóban járunk társasátncolni, már hónapok óta, és egész ügyesek vagyunk már. És a zene is megvolt pedig, hála az öregnek. Sőt, szerintem meg is tapsoltak volna, és/vagy be is álltak volna mellénk még néhányan. De hogy valójában mi lett volna, azt már sosem tudjuk meg.
Egy másik teremben azonban készítettünk egy iszonyat nagy tükör segítségével egy közös képet.
Mikor mindent körbejártunk, amit lehetett, leheveredtünk, elmajszoltuk a maradék szendvicseket, és tovább elmélkedtünk a várról. Aztán pihenés képpen kipróbáltuk a patkó dobást, amiben még van hova fejlődnünk. És pegpróbálkoztunk a gólyalábakkal is, amiről inkább ne ejtsünk több szót, mert felesleges.
A szuvenír shopban vettünk egy nagyon klassz hűtőmágnest, amiről először azt hittük hogy egy megfestett kavics, és már úgy is tetszett. Rólam köztudott, hogy ha valahova elmegyünk, ha rajtam múlik nem jövünk haza hütőmágnes nélkül. Szóval, így kettőt ütöttünk egy csapásra. És a biztonság kedvéért vettünk egy kardot is. Persze nem igazit, csak egy fábol faragottat, ami egyszerű, és nagyszerű. No meg, attól, hogy a várba felfelé nem támadtak meg minket a helyi huligánok, nem volt garantált, hogy visszafelé is így lesz.
Le kell szoknom a filmekről.
Míg a buszra vártunk a központban, elnylatunk egy-egy fagyit. Nem volt rossz, de a kelenföldi vasútállomásnál lévő pisztácia fagyihoz fényévekben sem mérhető. És a néni sem volt túl kedves. Mondjuk, mikor leejtettem a rolettimet és összetört, adott helyette egy másikat. De nagyon rondán nézett. Még akkor is, mikor felszedtük a földröl a széttörtet, hogy ne tapossák bele a szőnyegbe, és a kezébe adtuk. Magunk is kidobtuk volna, de nem volt kitéve szemetes.
A buszon hazafelé el tudtam volna aludni. De féltem, hogy akkor itthon már nem fog menni. Így sem ment, csak mondom. És a nap felfedezése, amit közösen tettünk: nem csak szállóige Karakosszörcsög! Tényleg létezik ilyen nevű település. Ennek ellenére, a következő kirándulásunk biztos, hogy nem oda fog vezetni.
