Tegnap éjjel nagyon nehezen jött álom a szememre. Folyamatosan pörgött az agyam, és nem akart leállni. Bár már estefelé sem volt toppon a hangulatom, éjjel 11felé tetőzött:
Nem tudom pontosan megfogalmazni mit éreztem, de talán a legtalálóbb szó a negatívitás... minden esetre, semmi képpen sem derülátó. De végül jót tett, hogy végig futott valamennyi felmerülő perspektíva a fejemben, mert rájöttem, hogy valószínűleg csupán túlspilázom a dolgokat, nem több. Elvégre, a szüleim szeretnek és bármiben támogatnak, ha arról van szó. Tető is van a fejünk fölött, nagyon nélkülöznünk sem kell. Csupa olyan dologgal foglalkozhatok, amit szeretek - mint például az írás, és a barátaimmal való lébecolás egyéb helyeken -, nem piszkál senki - oké, néha az öcsém, de a tesók már csak ilyenek -, mondhatni mindenem megvan. És még sincs.
Talán attól ijedtem meg egy picit, hogy túl a 23-on nem igazán tudok nagy dolgokat felmutatni. Bár kísérleteim voltak, ám még is egy helyben állok - igaz, azok a dolgok nem csak rajtam álltak, lehet, hogy akkor és ott ezért sem viseltek meg annyira, és nem kifejezetten kudarcként éltem meg őket -.
Szóval, ahogy egyre jöttek a gondolatok, rájöttem, hogy igazából nem vagyok elveszve. Vannak céljaim, vannak vágyaim, és igenis jó úton haladok az önmegvalósításhoz. A piramis csúcsán találkozunk skacok! ;]
