Az ember egész életében az igazit kajtatja, a másik felét, aki hivatott arra, hogy vele élje le a hátralévő életét. Sokak szerint ez baromság, én meg hol így gondolom, hol úgy. Úgy értem, ha tényleg létezik az ember másik fele, akit megírtak neki, akkor nem kell keresgélni, mert úgy is egymásmellé állít vele a sors. Viszont, ha a tökéletes pár, mint olyan, nem létezik, akkor az én leendő férjem még sem született, attól tartok.

 Két fiú volt eddig az életemben, akikről azt gondoltam, hogy "na, Ő az!". Egyiket sem mondanám gyerekszerelemnek, talán Ádám picit az lehetett, eleinte, míg meg nem kaptam őt. De aztán...

 Ádámmal elemi második osztályban sodort egy ösvényre a sors. 7-8 évesen még azt vallják a kiskölkök, hogy a "fiúk hülyék"/"a lányok hülyék". És tényleg : ) Viszont, telik-múlik az idő, és felcseperedünk, aztán egyszer csak BUMM, beléd hasít egy érzés, és nem hagy nyugodni. Folyton csak pörög az agyad szüntelen, és végül összeilleszted a pázöl darabokat: keresed a társaságát, amikor csak lehet együtt lógtok, mikor nincs veled nagyon hiányzik. Ez akár egy rendes baráti kapcsolatra is igaz - persze -, de érzed, hogy ez most más. És igen, ráébredsz, hogy ez valami szerelemféle fless. Észbontó, mi?

 Mondhatni, mindig is jóban voltunk, volt, hogy egy padban ültünk pár órán - bár olyankor képtelen voltam figyelni, mert mindig elvette a dolgaim és összefirkálta a radírom meg a füzetem... : ) - és az utolsó évnyitón éreztem, hogy valami megváltozott, valamiért picit másként néztem rá... és majdnem egy év kellett ahhoz, hogy leessen, mit is érzek valójában. Bár, akkor még nem gondoltam, hogy szerelem lenne, csak nagyon szerettem volna a hozzá legközelebb álló lány lenni - persze, csak az édesanyja után -. Igazából, még talán imponált is neki, hogy legtöbbször én keresem őt. Aztán elballagtunk, még egy darabig tartottuk a kapcsolatot, aztán valahogy elszakadtunk a másiktól.

 Aztán mit ad az ég? Suliból hazafele jövet összetalálkoztunk a metrón. 

Most őszintén: mekkora esély van rá, hogy két ember pont ugyan akkor, pont ugyan abba a metró kocsiba száll be, szinte egymás mellé?! Jelnek vettem, visszagondolva az előző évre. 

 Kiderült, hogy egészen közel vannak a sulijaink egymáshoz - tömegközlekedéssel kábé negyed óra -, úgyhogy onnantól kezdve együtt jártunk suliba, aztán lassacskán meg-megvártuk egymást hazafelé, majd végül mindig. Újra előjöttek a régi érzések, csak most sokkal, de sokkal intenzívebben. Bár vele is érzékeltettem, de ő addigra már két csalódáson volt túl és nehezen akarta belátni, hogy merőben más mentalitást vallok, mint az a két másik lány. Viszont rengeteg időt töltöttünk együtt - és most nem azért, mint általánosban, hogy én kerestem szinte mindig őt, hanem egált a dolog, vagy éppen még fordult is a kocka -.

 Szóval, ment minden, ahogy addig: barátként. Közben összejöttem egy sráccal, és a szemeiben egyik napról a másikra megjelent a sárga kis szörny. Most mit mondjak, örültem is neki, meg nem is. Mikor már végre túl voltam rajta - látszólag -, kezdjek mindent előröl?

 Ment a vívódás, közben vészesen közeledett a szalagavató és párt kellett találnom a keringőhöz... lévén, hogy kevés fiú volt az osztályban, külsős jöhetett szóba csak. Akkor pont nem volt senkim, így őt kértem meg, amibe belement. Aztán közben összejöttem a Zsoltival, és tökjól megvoltunk, míg nem jött nála megint elő a féltékenység. Zsolti a mai napig az egyetlen olyan sárc akivel jártam, és Ádám tisztel. Talán ezért is fogta magát vissza. De egy este mikor mentünk hazafelé, igencsak előjöttek belőle a dolgok és kerekperec a tudtomra adta, hogyha a Zsolti nem lenne, akkor ő meg én...

 Nah, míg azt hittem addig is vívódtam már, most jött csak igazán a fejtörés! Odavoltam Zsoltiért, de még is... Ádám, az Ádám volt... olyan régóta vágytam rá, aztán lemondtam róla, és most megint... 

 Végül várható volt, hogyan döntök... és jött egy szuper év, boldogságban, meg minden olyanban, amit elképzeltem. Aztán más mederbe terelődtek az események, akkor totálisan összetörtem, kívül-belül. De talpra álltam, és kisvártatva folytatódott minden, csak változtak a körülmények. Akkor elkövettem azt a hibát, hogy összeköltöztünk, talán túl korai volt még, talán az kellett hozzá, hogy mostmár tisztán látok. Külső tényezők miatt, enyhén fogalmazva megduplázódtak a viták és próbált irányítani, amit nehezen viseltem, és mikor tényleg nem rosszindulattal közeledett felém, sokszor akkor is negatív megmozdulásként értékeltem a gesztusait, és ugyan ez vissza.

 A 20. születésnapomat nem gyengén tönkrevágta, aznap este nem is mentem "haza", hanem itthon aludtam anyuéknál, aztán napokig alig szóltunk egymáshoz. Ezért, és még sok másért is igencsak váratlanul ért, mikor az egyik este megkérte a kezemet. Ám ez a nagy örömködés nem tartott sokáig. Ismét félrelépett, ráadásul ott, ahol együtt éltünk. Az elsőt még viszonylag könnyen megbocsátottam, mert megmagyaráztam magamnak, hogy azért volt ez a kisiklás, mert én voltam neki az első és kíváncsi volt másra... Nem mondom, hogy oké, de tényleg szerelmes voltam, és inkább túlléptem ezen, minthogy nélküle éljek. Hiba volt. Már akkor szilárdan ellen kellett volna állnom az ostromnak, nemhogy a második botlása után. 

 Persze, haza költöztem, látni sem bírtam. Egy darabig. De folyton hiányzott és hiába próbáltam gyűlölni, nem sikerült. Próbáltam elfelejteni, összejöttem egy fiúval, akiről úgy hittem, segít kilábalni, mert bármit megadott volna azért, hogy velem lehessen. Törődésre volt szükségem, neki meg rám. Sosem áltattam a Danit, mindig elmondtam mit érzek, mit gondolok. Nyílt lapokkal játszottunk. Eltelt valahogy egy hónap, aztán már-már kezdtem megnyugodni, mikor megint kezdett erőteljesen udvarolni Ádám. Hiába telt el majd' két hónap, gyenge voltam: Dani ment, Ádám jött. Megint.

És igen, itt rontottam el végképp az egészet. Bár az első egy-másfél hónap maga volt a felüdülés, a többi sokkalta rosszabb. Joggal gondolhatta, hogy ezentúl bármit megtehet, mert úgy is megbocsájtok. De mikor már olyanokba beleszólt, hogy mit vegyek fel, kivel barátkozhatom, és egy héten hányszor jöjjek haza a szüleimhez - tudni kell, hogy gyalog negyed órára laktunk a családomtól, és az ittlétem cseppet sem ment az együtt tölthető idő rovására -. Iskola mellett melóztam, háztartást vezettem. Próbáltam picit kitörni és határozottabbnak lenni, mert próbált totál elnyomni. Végül eljutottunk oda, hogy 100%-osan nyomatékosítottam benne, hogy bár együtt élünk, van saját életem is. Kiéleződtek az ellentétek.

 Mindent egymás fejéhez kezdtünk vagdosni, jöttek a viták, a balhék, a tányér- és ajtócsapkodások. Elegem lett. Bizonyos mértékig a partnerek idomulnak egymáshoz és kompromisszumokat kötnek, de vele mindez nagyon nehéz volt, olyankor pedig egyáltalán nem ment. A vele való harc felőrölte az idegeimet, és eljutottam arra a pontra, hogy már nem láttam tovább értelmét ennek az egésznek. Kellett legalább két hónap, mire megérett bennem az elhatározás. Megmásíthatatlan döntést akartam hozni. Olyat, amiről úgy gondoltam, nem fogom megbánni, és nem sírom vissza újból és újból. 

 Nagyon nehéz volt a szemébe mondani, de mivel teljesen eltört bennem a szerelem érzése, felesleges lett volna tovább húzni, csak megutáltatta volna magát, amit semmiképpen nem szerettem volna, hát léptem.

 Azt az estét nem felejtem el soha, kevés olyan pillanatott tudok elképzelni. De igazából nem is akarok. Még sokáig próbálkozott, de zárt kapukra talált, amit később belátott. Nagyon sok ideig az tartotta bennem a lelket, hogy mikor rá gondoltam, leginkább csak a negatív dolgok jöttek felszínre... a viták, az ajtócsapkodás, a sírás és ordibálás. Mára már viszont képesek vagyunk úgy meglenni egymás mellett, mint évekkel ezelőtt: barátként. 

 Igazából, mostmár biztos vagyok benne, hogy Ádámmal azért jártunk közös ösvényen évekig, hogy ezt az önfeláldozó mentalitást átértékeljem. Ahhoz, hogy megbecsüljenek és szeressenek, nem kell teljesen odaad magad és sutba dobd a saját Világodat. Ha nem elég a másiknak, mikor önmagadat adod és mind többet és többet akar, akkor nem rád van szüksége, hanem egy általa elképzelt valamire. Az emberi kapcsolatok bármely fajtája kompromisszumokra épül. Ne hagyd magad elveszni a másik tükrében, állj ki a saját értékrended mellett - ezt tanultam a 4 év alatt.

 Aztán 3 hónap lézengés közepedte a lerokkant baráti kapcsolataimat építgettem újjá - Bea és Gyufa voltak, akik végig mellettem álltak -, több-kevesebb sikerrel. Aztán megérett az idő, hogy ismét bele merjek vágni egy kapcsolatba. Dani megint képbe helyezte önmagát. Én meg persze vígan belevágtam a vele való kapcsolatba, mert tudtam mit várhatok. És bár nem indult zökkenőmentesen a dolog - egyéb okok miatt -, az első fél év maga volt a paradicsom. Teljesen más volt mint, Ádámmal. Dani imád bulizni - mint én -, szeret mászkálni - mint én -, szívesen töltöti az időt a barátok/haverok körében - mint én -. Harmónikusnak tűnik, nemde?

Csakhogy, ez a valóság, és nem pedig egy tündérmese. Az aranyos, szerető és megértő fiú, mint a pillangó a bábból, kezdett kibújni az álarc mögül. És cseppet sem tetszett, amit láttam. Egy dolog volt, ami nem smakkolt közöttünk: a zene. Dani inkább teknót, meg ilyen progresszív izéket hallgatott, néha-néha hiphop-ot. De bulinak nála az számított, mikor a K2-ben nyomta a jump style-t, vagy a Hajógyárin tombolt a White partikon. Az meg valljuk be, kicsit sem az én Világom. Én inkább a Living Roomba jártam Gyufáékkal. Aztán elkezdett féltékenykedni, aminek nem adott hangot, csak olyan kis sunyin méregette a körülöttem lévő srácokat. Nem igazán tudtam mire vélni, hiszen sosem adtam neki okot féltékenykedésre. Azzal kapcsolatban meg már a megismerkedésünk óta képben volt, hogy több a fiú barátom, mint a lány. Ez van, nem tudok mit csinálni. Meg nem is akarok.

 Le-le bukott a kis magánakcióival - mikoris utánam kutakodott-, amit még tetézett azzal, hogy tagadta a nyilvánvalót - ezeket nem szándékozom részletezni, mert nem lejáratni szeretném, csupán, hogy okuljon belőle, az aki... -. Kevés dolog van, amit a hazugságnál jobban rühellek. Saját maga alatt vágta a fát. Végül kezdett bejátszani az Ádám-fless, amit egyenesen és nyíltan a tudtára adtam, és kapott 1 hetet, hogy összeszedje magát. Nem voltam hajlandó vele találkozni azon idő alatt. Végül persze a sok sms-nek és msn üzenetnek köszönhetően, nem volt meg az egy hét. Találkoztunk, átbeszéltük a dolgokat, majd tiszta lappal nyitottunk. Pár napig ment is neki a higgadt, nyugodt közlésmód, látványos hisztik és kirohanások nélkül, de a vér nem válik vízzé, ismét beigazolódott. Úgyhogy ez ennyi. Eljátszotta az esélyét. Az előző 4 évből okulva, nem vártam meg az ajtócsapkodást. 

 És hogy miért írtam le mindezeket? Danival novemberben lett vége, és ha a naptárra néztek... nos igen, jól látjátok, mindjárt ismét itt a november. Azóta voltak úgymond "szárnypróbálgatásaim", de nem voltak az igaziak. Valaki vagy megigéz elsőre, vagy kár az egészért, rá kellett jönnöm. Az igazat megvallva, kevés olyan srác van körülöttem jelenleg, akik közül valamelyikkel is el tudnám képzelni. És a sors iróniája, hogy közülük is páran párkapcsolatban élnek. A többieknek pedig nem vagyok a zsánerük - legalább is gondolom, máskülönben már léptek volna -.

 Node, mi van akkor, mikor képben van a srác, meg tetszel is neki, de nem lép, mert vár valamire. Ő sem tudja igazán mire, de még is vár... vagy, mert még sincs full screen-ben, csak kapizsgálja a lényeget és nem akar pofára esni, vagy pedig, mert "nem az a fajta". Akár hogy is, fura dolgok ezek. Talán majd egyszer rájövök a megoldásra és megosztom veletek, ahogy a fentieket is. Talán... : )

"Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk."

(Helen Keller)