Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom - írom -, mostanában nem publikálok túl gyakran. Ennek több oka van, amiknek kifejtésétől most eltekintenék, ugyanis 3 új bejegyzést olvashattok, ha van elég időtök... :)
Péntek (04.10.) este a munkából egyenest haza siettem – hogy rendbe szedjem magamat – majd suhantam is tovább Budapestre, mert hivatalos voltam egy tripla szülinapi megapartyra.
Tíz óra körül érkeztem, s konstatáltam azon tényt, miszerint alapos lemaradásban vagyok a többiekhez képest… nem is bántam annyira, mert tudtam mi vár rám következő este, meg azt követőn, így hát nem állt szándékomban megmenni. Ettől függetlenül teljesen jól éreztem magamat. Jó néhány emlékkép vetül elém, miközben erre az estére gondolok – szóval, mialatt ezeket a sorokat pötyögöm, mosolygok eléggé –… :)
.jpeg)
Kezdjük ott, hogy én a Gézut – egyik szülinapos – még sosem láttam illuminált állapotban, nemhogy részegen. Nem az van, amire gondoltok! Nem volt részeg, csak picit be volt baszcsizva :) De tiszta aranyos volt. Kellemesen elbeszélgettünk – mint mindig, mikor közös kereszteződéshez érnek útjaik – :)
Aztán ott a Gabesz, aki azt mondta feleségül fog venni egyszer… :) Viszont, arra sajnos nem emlékszem, hogy az előtt, vagy az után mondta, mikor kiderült, hogy mindketten szeretjük a Suhancos nótákat :P
Meg ott van az Andi, aki szintén adott az érzésnek, és miközben hazafelé sétáltunk, mindenkinek köszöngetett :) és tisztára kiábrándító volt, mennyire bunkók az emberek… köbö minden 5. köszönt csak vissza… :( Pedig az Andi csak kedveskedni próbált, hogy mindenkinek jól induljon a szombat reggele, akinek dolgozni kellett menjen, míg mit otthon az igazak álmát alusszuk.
Hazafelé annyira igyekeztem nem elaludni a távolsági buszon…de persze nem sikerült helyt állnom. Még két megállóval azelőtt, hogy le kellett volna szálljak, kinyitottam a szemim. Fel is akartam állni, hogy vissza ne aludjak, de pislogtam egyet előtte, és mikor kinyitottam ismét a szemeim, majd ki estek a helyükről… Lent voltam már a francban… kutyagolhattam hát haza. – Itt megjegyezném, hogy totál kiábrándító (szerintem), amikor egy buliból fényes nappal sétál hazafelé az ember. Elveszti a varázsát az éjszakai mulatozás. –
Nem elég, hogy azon kellett küzdjek, hogy ne aludjak el menet közben, meg hogy kizárjam, hogy fáj a lábam, még a Tamás hívogatott – biztos ráérzett, hogy ébren kell tartani –, hogy ott áll a Bosnyákon és küldjem el érte a Danit, mert parázik, hogy eltéved meg ilyesmi. Felhívtam hát a Danit, közöltem vele a kapott információkat, majd illedelmesen elköszöntünk és letettük a telefont. Rá köbö 3 percre megint hív a Tamás, hogy adjam meg a Dani számát – nem is értem, miért nem volt tisztában vele, hiszen a Daninál töltötte a hétvégét. Arról nem is beszélve, hogy csak akkor kezdtem furcsállni, hogy jé tényleg miért engem hívott?! :D –. Nahszóval, megadtam a számot, majd kinyitottam a kapunkat, mert végre hazaértem. Amint párnát ért a fejem, Tamás megint hívott. Igen. Engem. Ismét. Érdeklődött a Dani holléte felől – mintha abban a tudatban lett volna, hogy együtt mászkálok hajnal 6-kor vele… – és megint fel kellett hívnom a Danit, hogy mi a fittyfene van már. Aztán visszahívtam a Tamás, megmondtam neki maradjon ott, ahol van. A Dani majd megkeresi. – Tökjó játék ez a kora reggeli órákban :) –. Aztán miközben próbáltam visszaaludni, azon töprengtem, hogy csak álmodtam-e, hogy megadtam a Dani számát Tamásnak, és ha nem, akkor mi a csudáért hívott megint engem… ^^ s közben elnyomott az álom.
