A már-már szokásos egy hetes késéssel… ^^
Május 1-én felcsatoltam a hátizsákom – nem is, mert utazótáskát vittem bibibiii – és hajnal ¾ 10-kor nekivágtam a kilómétereknek, amik elválasztanak Hódmezővásárhelytől. 

 Az ébredés picit necces volt, merthogy az éjszakát egy hálózsákban töltöttem az unokatesóm szobájának szőnyegén... és pár órával előtte még a Kicsi G. lemezbemutatóján ugráltunk Marával és Olival. A bálnatámadásokat leszámítva, klassz buli volt, G. odatette magát, mint mindig :) no meg egy kis plusz meglepetésként, Anonim Mc is jelen volt, de most, mint civil :) Sok mindenről elbeszélgettünk, egy rakat dolgot elmesélt magáról, de persze a nevét, na azt nem… :)

 Nahszóval, elalvajártam a Nyugatiba, hogy felszálljak a vonatra, de rájöttem, hogy nem voltam túl előrelátó és nem váltottam meg előre a jegyemet.. ------> uzsgyi a jegypénztár. El sem tudom mondani, milyen nagy sorok kígyóztak szinte az összes kasszánál. Aminél meg nem, az természetesen zárva volt. A vonat indulásáig még volt kerek 5 percem – nemvoltamideges. – és mikor már csak ketten voltak előttem – és volt még két egész percem – odajött egy lány és közölte a sorban állókkal, hogy neki 10 perc múlva indul a vonata, eresszük már előre, léccilécci. Már épp hajlott volna rá az a két ember ott elől, mire kényszeresen benyögtem – fél álomban, persze –, hogy „klassz, nekem meg kettő”. Erre közölte: „Bocsika!” és érdekes mód, én lettem előre engedve. Ekkor esett le – és kezdtem magamhoz térni az éber álomból –, hogy ha előbb elkurjantom magamat, már rég a kabinban ülnék és azon sopánkodhatnék, hogy nem vettem semmi élelmet a hosszú útra…

 Ráadásul nem elég, hogy hatalmas hangzavart csapott a korgó gyomrom, utas társaim gondoskodtak mellé a kellő jó hangulatról is – remélem, érezni a cinizmust a „hangvételben” –. 

 Arról van szó, hogy ugyebár, az ilyen kabinos cuccok, rendszerint – ez alatt a szakszerű használatot értem – 8 személyesek. Az ilyesmik persze a való életben nem valósulnak meg soha, szokjatok hozzá. Ez a szomorú valóság.

 A kabinban, amibe bekéredzkedtem, ült egy szerelmes pár – akik hála az égnek, nem voltak valami aktívan egymásba bolondulva… kénytelen lettem volna rájuk szólni, hogyha sűrűn cserélnek nyálat, mivel ez egy 3 órás út alatt kissé idegtépő látvány, a hangeffektekről nem is beszélve –, meg tőlük egy félhelynyire egy idős bácsi, aki olyan kimérten szemlélt, ahogy beszálltam, hogy kajak megijedtem. A szemben lévő ülésen foglaltam helyet – mivel hiába vagyok picike, fél helyen nem férek el, sajnos –, ahol két nő közé ültem. De lehet a másik oldalt jobban jártam volna, mert kábé ott is csak fél helyem volt, mert lusták a batyujukat feltenni a helyére. Mármint, nem volt úgy hely ott fent, mert pakoltak ám oda mindenfélét, de nem helyspórolóan. Ebből adódik, hogy az én cuccomat magamnál kellett tartanom. Nagyonkényelmesvoltdetényleg.
 
 Aztán egy kis időre – úgy kábé 20 perc erejéig – sikerült elpillednem, és mire kinyitottam a szemem, mellőlem az egyik nő, meg a szemben lájtosan turbékoló gerlepárnak hűlt helye volt csak. Gondolom, sejtitek, mennyire rendített meg a dolog. Viszont tettem egy oltári nagy felfedezést, miszerint a két ellentétes oldalon helyet foglaló ember, egy pár!!! O.o

 Érdekes mód, a lehető legtávolabb ültek le egymástól, számomra ismeretlen okból. De valamiért nem volt kedvem megkérdezni, hogy jutott eddig a kapcsolatuk. Viszont az eléggé zavart, hogy átkiabálgattak egymásnak a kabin egyik végéből a másikba… És hát persze, hogy ők is Szegedig jöttek…

 Blanka jött elém, mert még sosem voltam Hmvh-n és ki nem szeretek bolyongani meg eltévedni egyedül. A csajszimra még 20 percet várni kellett, mivel neki később ért be a járműve :/
 
 A visszafelé igyekvő vonathoz még volt bő egy óránk, amit úgy döntöttünk a Kárászon sétálgatva töltünk el. Nem is mertem remélni, hogy ennyire pompásan kiigazodom Szegeden, hiszen csak egyszer voltam ott ezelőtt mindössze – amit Olivér tett még élvezetesebbé, a tudjátok mivel… :) –. Picit megpihentünk a Széchenyi téren, nyugtázva, hogy lekéstük a vonatot. Végül busszal tőtöttünk (ezt a szót a Blankától tanultam a hétvégén, és csomó mindenre lehet használni :)) át Hmvh-ra, ahol Ádi már várt bennünket és kezdetét vette a züllés – nem is :) -.

 Feltőtöttünk Blankához, lecuccoltunk, megebédeltünk – vagyis, csak én… :) –, majd a sátorállítás után felszaladunk Ádihoz, végül a Pirosban kötöttünk ki. Elszopogattunk egy-egy pohár őszilét – most nem viccelek, tényleg – és visszamentünk a bázisra sütögetni. 

 Miután jóllaktunk, még picit pihengettünk a tűz melegénél és mikor már elég volt, a többiek megismertették velem a hódmezővásárhelyi éjszakát: elvittek a Tisztibe. Kellemes hely, az itthoni Spátenhez tudnám talán hasonlítani. Szintén galériás-beülős, csocsózós-táncolós pub. Vagy mi. Viszont, ami ennek ellenére még is megfogott a helyben, a zene, amit ott játszanak. 

 Odafent ültünk és cseverésztünk, mikor is felcsendült a Balu kapitány főcímdala. Igen, ez nem kamu. Tényleg az szólt. És arra lettem figyelmes, hogy szinte mindenki megrohanta a táncparkettet. Picit bután nézhettem, mert mindketten – Blanka és Ádi, nyilván. Nem is a szomszéd néni. – rám néztek és közölték, hogy ez a bemelegítő nóta, aztán a parti közepébe csap a DJ. Gondoltam, rendben, olvadjunk be a tömegbe. Így is lett, és egész éjjel olyan muzsikákat hallottam (Alvin és a mókusok – Kurva élet, Tankcsapda számok, stb.), amiket kábé csak házibuliban hallok, vagy esetleg otthon. Jól éreztem magam, köszönöm, hogy elvittetek! :)

 Visszaérve hajnalban a táborba, Ádi nem is aludt, mert 5-kor kellett mennie haza, mert valami családi ebédre vagy mire ment reggel. Mi Blankával olyan 9felé kelhettünk, vagy nem is tudom. Elvittek egy ballagásra :) aztán pedig összepakoltuk a kempinget és átmentünk Szegedre, viszont a buszon kiegészült a trió Ádival.

 Sétáltunk egyet a Kárászon – ez már-már olyan rutinos, amolyan Szeged flash :) –, megkajáztunk, majd irányba vettük a Széchenyi teret, mert volt ott valami bicajos-gördeszkás-görkoris-breakes-footbages izé. Elég érdekes látvány volt, meg hát ingyen rágót is kaptunk, úgyhogy simán megérte ott lenni :) Meg volt ilyen lovagi tornás bigyó, és az Ádi benevezett. De hiába kockáztatta az életét, mert csak egy kupac rágóval lett gazdagabb :/

 Közben, majdnem lekéstem a vonatot, amivel az utolsó Érdre suhanó buszt el tudtam érni. Szó szerint, éppenhogycsak felugrottam a vonatra. Kutyafuttában sikerült csak elköszönnöm, sajnos :/ 

 A hazafelé utat Budapestig szinte végig átaludtam, de szerencsére kipihentem közben annyira magamat, hogy a távolsági buszon ne aludjak be, mint a múltkor… :D 

 Naszóval, rendben hazaértem, és rengeteg új élménnyel lettem gazdagabb, hála nekik! ;)