Csimbumcirkusz

 Mostanában sok minden pörög az agyam, valamiért úgy érzem, hogy nem igazán találom a helyemet a Világban. Próbálom kihozni magamból a maximumot minden téren, ami némiképp kimerítő, de úgy érzem megéri, és idővel értelmet nyer minden általam kreált dolog, és minden olyan, amihez valaha közöm volt.

 Úgy gondolom, hogy minden ember hordoz rejtett értékeket, amiket ha ő maga nem is képes felfedni, a hozzá közelálló emberek megteszik helyette. Ily módon rajzoldódott ki az én személyiségem sokrétűsége is, azt hiszem.

 Az elemi iskolában ott volt a versírás, amihez a középiskola alatt társult a rajzolás is. Aztán a felsőoktatásban számos novella került ki a kezem alól, és közben elkezdtem írni egy regényt – amit nem gondolom, hogy valaha publikálnék, tekintve, hogy idestova 3 éve dolgozom rajta… – is. Ez utóbbit tekinthetjük vak vágánynak, viszont a többi ténykedésemmel kapcsolatban, pozitív visszacsatolásokat kaptam. És most itt van a szövegírás is, amiben úgy érzem, végre teljesen képes vagyok az önkifejezésre.

 Aztán ott van a sport… bevallom, nem vagyok egy nagy sportember. Két sport volt, amit versenyszerűen űztem – a fedett pályás ki néz magasabbrán kívül –: az akrobatikus rock&roll és a sport akrobatika. Az utóbbit hosszabb távon. A rocky-val felhagytam, mert idő közben rájöttem, hogy nem az én Világom. De mivel az akrobatikába mindent beleadtam, így ami volt időm arra áldoztam, hogy minél jobban menjenek a gyakorlatok. Viszont, ez által az iskolában nem voltam valami nagy ász a tanulás terén… és mivel a majomkodást nem jó jegyekkel, hanem beírással díjazzák – de legalább én nem felejtettem magam kint soha az udvaron, mint például az Ádám… :D –, így kényszerhelyzet alakult ki. Mivel még igencsak tanköteles voltam akkoriban, nem maradt sok választásom…

 Viszont, kellett helyette találnom valamit, hogy ne zakkanjak meg… és egy, a barátaimmal átdorbézolt éjszaka után, rá is találtam: a tánc maga. Nem egy adott sytle, hanem amolyan free… nem kell koreográfia, adja a lépést az ütem, miközben átjárja a zene minden porcikámat. Ilyenkor van, hogy megfeledkezem a külvilágról és átadom magamat teljes egészében az érzésnek. Sokszor akaratom ellenére is megtörténik ez a dolog… - "legjobb", mikor tömegközlekedek, vagy az irodában vagyok… - mikor valami számomra kedves zene szól, egy idő után feltűnik, hogy „ülvetáncolok”… de ha jól emlékszem, erről már írtam egy előző bejegyzésben, úgyhogy most nem firtatnám.

 Node, míg elérek erre a pontra, hogy eljöjjön a hétvége és adjak az érzésnek – meg újfent az Akácnak… ;) – kénytelen vagyok átvészelni a hétköznapok nyomasztó szürkeségét, amiben a családom és a barátaim nyújtanak mankót számomra. Meg persze a zene! Én nem is tudom, mi lenne velem egy lakatlan szigeten, tökegyedül, zene nélkül... Nem adnék magamnak egy hetet, mire megtalálnának, tuti, hogy egyből muszáj-dzsekit adnának rám, és vinnének a Hárshegyre.

 Utálok egyedül lenni. Frusztrál és elkedvetlenít. Olyankor gyakran befordulok, és nagy nehézségek árán vagyok képes csak visszazökkeni a társas világba. Ezt követően rendszerint hajlamos vagyok a cinizmusra, némi arroganciával tarkítva – állítólag –, bár nem tudom mire fel… :)

 S miután nagyjából minden kiadtam most magamból, még annyit azért hozzáfűznék, hogy holnap Ez Repp Est, amit már napok óta visszaszámlálva várunk a pajtásaimmal… :) Ha megteheted, gyere el te is, klassz buli lesz! ;)