Ahogy az éjszaka hajnalba csap át, menetrendszerűen megszállnak a fura érzések és gondolatok. És tényleg, milyen érdekes. Mostanában túl gyakran ér ébren a hajnal. Nahát. Talán, ha időben lefeküdnék, kevésbé törnének rám ezek az érzések, a késztetések... nem szívesen adok esélyt az elmémnek, hogy eszméket futtasson éjnek évadján, mert a vége mindig ugyan az: cinizmussal mélyen átitatott melankólia.
Úgy érzem, némiképp magyarázatra szorul a tegnap hajnali írásom, de ugyanakkor azt is érzem, hogy mégsem. Nem is tudom pontosan meghatározni azt az érzést, ami akkor - és már megannyiszor - elkapott és a hatalmába kerített, mikor azok a sorok születtek. Talán mókásan hangozhat, ám tényszerűen kijelentem még is, hogy a hajnal hozta őket Világra. Az agyam hiábavalóan próbál rejtve, mélyen elnyomva őrizni gondolatokat, érzéseket. Az éjszaka és a hajnal leleményesebb, szövetségük erősebb az akaratomnál és felszínre hozzák, mintegy kivetítve az elnyomott dolgokat. Nem akarom elkiabálni, de azt hiszem, kezdem megérteni a dolog miértjét.
Itt jönnek be a képbe a tegnapi gondolatok, amiket megbolygatott egy mai újabb msn beszélgetés. Az előzmény nem kapcsolódik szorosan az érdemi részhez - ezért nem is áll szándékomban közölni azt -, viszont ami elindított bennem (ismét) valamit, az pár szó volt csupán: "egyébként, sokszor mókás vagy :)".
Mókás. Amennyiben ez a szó az idétlen, infantilis, feszélyezetlen, minden lében kanál szavak egyvelegét hivatott kifejezni, ám legyen. Vissza is kérdeztem a beszélgetésben, mert meglepett picit ez a szó. Ne kérdezd miért. Az az elmeállapot, amiben mostanság létezem, nem fejezhető ki szavakban. Meg úgy egyáltalán. De azt gondolom, a fenti sorok után ezt te magad is belátod. Voltaképp, néha még saját magamtól is megijedek. Néha előtör belőlem valami félelemhez hasonló emóció. Vagy talán, konkrétan az is.
Ez az érzés, valójában dipólusú. Félek attól, hogy a fesz'telenségem sokakat megrémiszt, ugyanakkor attól is, hogy túl közel hoz. És félek attól, hogy pont emiatt könnyen sebezhető vagyok. Az utóbbi állítás már néhány alkalommal igazolta önmagát, sajnos. - Most figyelj, ha meg szeretnéd érteni az előző posztot. - Túl közvetlen vagyok. Azt gondolom, akik ismernek, azok számára ez eléggé nyilvánvalóan szembetűnő. A nevelésemből adódóan már az első perctől megadok egy minimális bizalmat a másiknak, amit könnyen magasabb dimenziókba képes emelni az illetőt, nem kell hozzá furfangosnak lennie. Elég ha érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Persze, ezt a bizalmat, épp ilyen könnyen el is lehet veszíteni. A visszanyerése meg szinte esélytelen, vagy nagyon felületes - helószia -.
Az a mai társadalom egyik fő problémája, hogy első benyomás alapján kialakított kép alapján ítélkeznek. Tudom, tudom... a mai rohanó Világban nincs sok ideje az emberek a dolgok mögé nézni. Épp ezért alkották meg azt a rengeteg skatulyát - amiket a magam helyzetét nem beleértve is elítélek -, hogy mindent leegyszerűsítsenek. Na és itt muszáj megemlítenem, amit Ricsi mondott, mert tökre igaz és idevág: a nőkről azért gondolják azt, hogy ribancok, mert annak idején a Világra jött pár gátlástalan némber, akik nem bírtak a vérükkel, akikkel bármit meg lehetett csinálni, bárhol, és bármennyiszer. Ez a "motívum" átivódott a mindennapokba, és hogyha egy lány nem kellő képpen konszolidált, egyből rásütik a rosszéletű, stb. jelzőt. Na és pont emiatt történik az, hogy egyes emberek - hiába értenék meg egymást tökjól, meg bármi olyan -, homlokegyenest másfelé fordulnak, vagy csak a már említett "helószia" kapcsolatot tartják fent a másikkal. Meg az is, hogy némelyek ponthogy a "csurran-cseppen" reményében igyekeznek barátságot színlelni. Igazából, én mindkét tábor hozzáállását gusztustalannak tartom. Bár, tény, hogy van, aki tényleg megérdemli az utóbbit, és ő maga is afelé orientálódik. Hányinger az egész.
Egy szó, mint száz... tisztában vagyok vele, hogy ez a tulajdonságom nem éppen sorolható a pozitívak közé. És még is.
Jól összetett személyiség vagyok, mi? :] Tele önellentmondással, meg minden. Még is képes vagyok a felhőtlen boldogság teljes átérzésére. Csak nem most. - Ja igen, erről a boldogságos témáról már egy ideje tervezek egy szösszenetet írni, majd valaki emlékeztessen rá még a héten, lécci :* - Van pár még magammal tisztázandó dolog, ugyanis. De nyugi, a kis életem épp elég apró boldogsággal lát el a barátaimnak köszönhetően, amik átlendítenek addig is a mindennapokon. A vihar végén pedig úgy is mindig előbújik a szivárvány ;]
