Megint elmúlt egy hétvége. Megint nem nyomtalanul. Megint tanultam valamit. Bár, nem tudom pontosan magam sem, hogy mit. És még is. De nem vagyok képes, sem pedig hajlandó meghazudtolni saját magamat.
Egy újabb hét az iskolában, egy újabb péntek és szombat, egy újabb kísérlet arra, hogy valami szöget üssön bennem. De semmi. Minden folyt tovább a megszokott medrében. Hiába várom éjt nap alá téve, hogy megérintsen a változás szele. Nemjön. "Ezt dobta a gép", hát legyen így. Beletörődtem. Persze, azért továbbra is nyitott szemmel járok, abból talán még nem lehet gond.
Péntek este a múlt héthez hasonlóan ismét ugyan ott kötöttem ki. Dávid tényleg komolyan gondolta, amit előzőleg mondott. Zavart is, meg nem is. Nem igazán vágyakoztam vissza abba a közegbe - azt hiszem, ez a múlt heti beszámoló után nem szorul bővebb magyarázkodásra -, viszont jó érzés volt látni az öcsémet, hogy végre eljutott arra a szintre, hogy képes önfeledten szórakozni. Ha ehhez az kell, hogy haptákban álljak neki, hát megteszem. Mivel ezúttal Dani kifalsult, felszabadult egy hely az autóban és mivel Gyufa nemrég érkezett haza a nyaralásából, elcsaltuk magunkkal. Amilyen kellemesen indult az este, legalább olyannyira éreztem magam lestrapáltan és befordulva a végére.
Ez a befordulás a hét során ott bujkált végig az elmém egy rejtett szegletében, azt várva, hogy drámai hatást keltve, mikor rukkolhat elő önsajnálatával. El kell ismernem, remek az időzítés. Egy csütörtök esti msn beszélgetés, és a péntek este folyamán elhangzott pár mondat váltotta ki az előzményeit, amikre máskor ügyet sem vetnék soha, most még is itt csengenek a fülemben mind. Már maga az msn-es téma is kellő képpen gondolkodóba ejtett, minek hatására a pénteki jelenet rátéve egy hatalmas Tomcat lapáttal, minden igyekezetem ellenére az önmarcangolás, a sértettség és az elkeseredettség melegágya lett. Idővel majd csak kilábalok ebből ismét, mint már annyiszor az évek során. Bár csak ahhoz a periódushoz közelítenék már... de még csak a szikráját sem érzem az újratöltöttségnek. Pont a hullámvölgy legalján vagyok, és a bércnek még a körvonalai sem látszanak kirajzolódni a távolból.
Mintha valami eltört volna bennem. Belegondolva, ez túlon túl keserűnek hangzik, ám még is ezt érzem. Tavaly április óta nem volt bennem ilyen mértékű kedvtelenség. Ahhoz majd' három hónapra volt szükségem, hogy túllendüljek rajta. Képtelenségnek tűnik számomra ugyan azt a menetet végigküzdeni. Lehetetlenség. Bármennyire azon voltam egész nyáron, hogy elejét vegyem az ilyesfajta érzelmi túltöltöttségeknek, épp most ért el, mikor nyugodtan és lazán túl vagyok mindenen.
Túl vagyok mindenen? Oké, belátom ez erős kijelentés volt. Meg baromság is. Rengeteg dolog áll még előttem. Ez evidens. Még is, a decemberben felállított magammal szembeni elvárásoknak tökéletesen helytállva viselkedtem. Legalább is, azt hiszem. - 98%-ban egészen biztos, a maradék 2%-ot pedig arra fogom, hogy az ember esendő, és hogy senki sem tökéletes. -
Az elmúlt évek rengeteg tapasztalattal láttak el, és tavaly április óta sikeresen eljutottam arra a szintre, hogy már képes vagyok a magam hibáiból tanulni. Ez tökjó dolog. De még jobb lenne, meg könnyebb, ha nem kísértene a múlt, és ha nem lenne meg a hajlamom az álmodozásra. A régi idők démonaival még csak-csak elbánok, hiszen már jól ismerem őket. A másik 
dolog már húzósabb, nehéz fölé kerekedni. Néha még talán jól is esik hagyni, hogy magával ragadjon a képzelet, viszont némiképp veszélyes is. Nehéz visszazökkenni. Van, hogy leesik a ködfátyol egyetlen mondattól, egy mozzanattól, egy pillanatnyi képtől a fejedben. Rabul ejt, rákontráz, és hopp... már is beékeli magát az agyadba, és mire észbe kapsz, már forognak a kerekek.
Próbáltam változni, tényleg. De nem tudok más lenni. Ilyen vagyok. Ez vagyok. Mikor igyekszem nem elgyengülni, úgy érzem, mintha kívülről látnám magam, mintha nem én lennék. Amikor pedig úgy viselkedem, mint mindig is, túl közvetlen vagyok. Törekedtem, azon voltam, hogy megtaláljam a középutat, de hiába. Ebben az esetben, esélytelen ez a dolog. Megtettem, amit tudtam, de nem ment. A múlt rám nyomta a bélyegét, amit az idő múlása mélyen a jellemembe égetett. S mivelhogy tenni ellene nem tudok, ezentúl a vele való harmóniára fogok törekedni. Idővel kontaktba kerülünk, az én-képem végre kiegyensúlyozott lesz, és az is marad.
