Legalább is, valami ilyesmi összképet alakított ki az elmém, mire a gondolatmenetem - és a poszt - végére értem. Könnyen lehet, hogy ez a blogom fennállása óta a legnagyobb terjedelmű és legvelősebb bejegyzés. A tovább gombra kattintva készülj fel: mélyen szántó gondolatok, és ki nem mondott vallomások következnek.
Első hallásra - olvasásra - baromságnak tűnhet, de mind azt, ami felszínre tört az elmúlt pár napban, az a vasárnapi bábszínház látogatásomnak köszönhető.
Ácsorogtam a művelődési ház aulájában, s míg vártam, hogy elfoglaljam a jegyemen szereplő helyem - merthogy még sem a földön kellett csücsülni... az csak a filmekben működő rendszer, mint kiderült -, elnéztem azt a sok kis csöppséget, amint ott szaladgálnak, meg sikongatnak. Egy röpke pillanatra bevillant, hogy ketyeg a biológiai órám... - bár, ez most mellékes - és másrészt eszembe jutott az is, hogy még soha sem voltam bábelőadáson. Itt vagyok ma-holnap huszonhárom esztendősen - ugye, hogy repül az idő? -, és ez még is valahogy kimaradt az életemből. Bár, a tévében kiskoromban rengeteg bábfilmet néztem, de az nem ugyan az, mint élőben átadni magad az érzésnek. Nevess ki, ha cinknek tartod: élveztem. Tetszett.
[És akkor itt ismét egy helyreigazítást kísérelnék meg, mert nem Kukorica Jancsi kalandos történetét követhettük nyomon, hanem Vitéz Lászlóét. Bár, a mondandóm - magamból kiírandóm - szerves részét nem képezi ugyan a bábjáték főhősének mivolta, a lelkiismeretem még is megkívánta e pár sort.]
Odabent a lehajtós ülésen - tiszta retró, mi? - akaratlanul is gondolkodóba estem: Vajon mikor járhattam utoljára a műv' házban? Magam is megmosolyogtam a választ: tavaly szeptemberben. - Fábry Sándor tartott egy kis estet, és arra mentünk el Ádámmal - És, hogy az előtt mikor? Na igen, ahhoz jó mélyre kell túrnom az emlékeim között...
Amióta az eszemet tudom, legalább annyi időt töltöttem a nagyinál - az apainál. Az anyaival egy telken lakunk -, mint itthon. Emlékszem, régebben nem igazán szerettem ott lenni, mert anno sokszor "lepasszoltak" nagyinak és sosem volt ott az a játék, amivel épp játszani szerettem volna. Ahogy ez lenni szokott... a gyerekek szeszélyesek :] S, bár halványak az emlékfoszlányok - mert a '80-as évek vége sem ma volt, ugye -, arra még is tisztán emlékszem, hogy Beus sokat dobott az ottléteimen, ahogy egyre cseperedtünk. Másfél évvel utánam pottyantotta le a gólya, az első emlékem róla még is az, mikor lebukfencezett a heverőről, és betörte a fejét. Úgy hiszem, hogy 3 éves lehetett körülbelül. 
Ezt azért gondolom, mert Dávidról semmi emlékképen nincsen akkor tájról, és ő meg '90-ben érkezett közénk, szóval... vagy még pólyás kisbaba volt, és azért "nem illik" a képbe, vagy mert még akkor meg sem született - kizárásos alapon -.
Ugye mind eközben ott volt Gergő ('85) meg Zoli ('80), akikkel szintén sok időt töltöttem idehaza, meg keresztanyuéknál - akkor még az itteni lakótelepen laktak, együtt -, de hát velük aligha tudtam mit kezdeni akkoriban. Zoli mindig is különc volt, Gergőről meg annyi emlékem van az akkori időkből, hogy gyereknapokon mindig velünk jött - meg legtöbbször Zoli is -, meg május 1-én a majálisra a Vidámparkba, meg a Városligetbe. Akkoriban a fontos eseményeken mindig ott voltak. Mármint, az ilyen családi dolgokra gondolok, legalább is.
Aztán ami jelentőség teljesebb a visszatekintés szempontjából, hogy nagyiék szembe szomszédjainak van két fiú unokájuk, akik Beussal meg velem egy idősek. Bár, ez az időszak egy igen szomorú történéssel van fedésben: Beusék elköltöztek Bicskére, helyette Attiláék foglalták be a kisházat a Bíró utcában - gy.k.: abban az utcában laknak mamiék, Ati is unokatesó -... ergo: a már jól megszokott hétvégéket felváltották a havonta való találkozások, és ahogy nagyobbak lettünk, mit sem törődve az ínhüvelygyulladással, volt, hogy naponta megírtuk egymásnak - akkoriban még csak postai úton való levelezés volt pupákok (!) - ügyes-bajos dolgainkat.
Nem emlékszem már pontosan, hogyan sikerült mamiéknak kibulinzni, de úgy rémlik, hogy sacperkábé 8-9 évesek voltunk már, mire keresztanyu elengedte Beust huzamosabb ott tartózkodásokra. És 12-13 évesek lehettünk, mire végül elértük, hogy az augusztus csak a miénk legyen! Noha ezen tény számodra aligha tűnhet egyfajta katarzisnak, ám nekünk annál többet hivatott képviselni: a nyarat, a szabadságot, minket.
Az iskolai évzáró a visszaszámlálás kezdetével volt egyenlő számunkra, és a várakozással, 
hogy a naptárban a júniust és a júliust átlapozva, végre beköszöntsön az igazi nyár: az augusztus. Számtalan kalandot éltünk át együtt, tűzön-vízen keresztül követtük egymást az őrültségekben, állandóan. Ha valamelyikünk fejéből kipattant valami, a másik rádobott egy lapáttal. Bár, ebből az idősíkból emlékszem egy elég ronda összeveszésre - "öri hari"... -, ami rá pár nappal is röhejesnek tűnt már, nemhogy most :] Mindössze az volt a csetepaté tárgya, hogy amikor mamiék szobájában aludtunk a kanapén, nem engedte egyikünk sem a másiknak, hogy a fal mellett aludjon. Végül is én voltam az, aki beadta a derekát. Duzzogva feladtam a csatározást, és kint aludtam bosszúból az előszobában papa heverőjén, ahol a délutáni sziesztáit töltötte - és teszi ezt mind a mai napig is -.
Érdekes mód, mikor a Gáborról volt szó, sosem vitatkoztunk össze. Sikeresen le is fektettük akkor rögtön az aranyszabályt, miszerint fiú sosem állhat közénk. Gábor a már említett szembe szomszédok velem egykorú unokája. Az öccse meg a Balázs, aki Beussal egy idős. Ugye, akkoriban már ott volt Attila is, meg Dávid is nagyobb volt már. És Béla bácsiék mellett - gondolom leesett, hogy a szembe szomszédról van szó - laknak az Éviék, aki szintén zenész. Úgyhogy eleinte a rendelkezésünkre álló hónapokat elbandázgattuk. Hol mamiéknál, hol Béla bácsiéknál, sokat voltunk kint a foci pályán - a hengernél... régi szép idők :] -, néha Éviéknél is lógtunk, majd idővel már egyedül el lettünk engedve a battai strandra is.
A strand, mint olyan, új dimenziót nyitott meg számunkra. Míg addig pasik terén Gábor jelentette nekünk az etalont, a medencék körül csomó jobbnál jobb srác lebzselt. Kiskorunkból megőrizve "jó szokásunkat", tinédzserként - és még most sem... - bírtunk magunkkal. Ha valamit kigondoltunk, valami láthatatlan erő hajtott a kitűzött cél felé bennünket. Ennek köszönhetően megszámlálhatatlanszor kerültünk izgalmas kalandokba, amik egy forró kakaó mellett remek fabulák lesznek az unokák számára, azt hiszem. Azt, hogy mindenki a saját hibáiból tanul, felejtsd el. Lehet nálad bejött ez az elmélet, de nálunk akárhányszor bejátszható lett volna, megdőlt. A már említett láthatatlan erő, igen erős késztetést nyújtott a dolgok reprodukcióira. Valamiért folyton azt gondoltuk, hogy ha a valamelyik mozzanatot másként alakítjuk, akkor a cselekmény lefolyása is merőben más lesz. Benéztük :D - Jól tévedni emberi dolog... :] -
Három nagyon élénk emlék maradt meg ezekről a pancsolásos napokból. Az egyik, mikor megismerve pár srácot majdnem valami csónakháznál kötöttünk ki, de beparáztunk és koccolutnk. Visszagondolva, úgy vélem, ez valóban bölcs döntés volt. Az 5/2 nem éppen nekünk kedvező felállás... Volt egy olyan eset, amikor nem jött a busz, hiába vártuk. Mivel már rákészültünk a csobbanásra, hülyék lettünk volna hazamenni. Elindultunk hát gyalogosan, Érdről Százhalombattára - majd' 20 km. Mi az nekünk a tikkasztó nyári kánikulában, nem igaz? -. Nagyon ügyes voltam, ahogyan szoktam... és sikeresen kiszórtam - ne kérdezd, hogy - a szendvicseket az útra. Gyönyörű látvány volt, ahogy az ennivalónk gurult az országúton, ahol cikáztak az autók - ^^ -. Végül összeszedtük, nagy nehézségek árán, ami nem csomagolta ki saját magát - valamit azért estig ennünk is kellett -. Aztán akkor először és mind ez idáig utoljára, "stoppal" utaztunk. Azért tettem idézőjelbe, mert tökre nem stoppoltunk. Egy autós megszánt minket és elvitt egészen a strandig - ő is oda igyekezett, mint kiderült... :] -. A harmadiknak pedig megvan mai napig a szépsége(?), ugyanis az egyik sráccal évekkel később sokat találkoztam, teljesen véletlenszerűen és sokat beszélgettünk - aztán később ez a fiú Ádám osztálytársa lett. Nem is tudom mi erre a megfelelő szó, mindenesetre még a mai napig mosolyra fakaszt, mennyire kicsi a Világ -. De persze, ez a történet vége... az eleje a strandon való piszkálódásból indult, aminek az lett a folytatása, hogy az akkor még pályaudvarként használt épülettetőn kötöttünk ki, hangoskodtunk, jöttek a kékek - akkoriban még volt közbiztonság, milyen meglepő, nem? - és megúsztuk egy figyelmeztetéssel, mert a Beus meg a Zsolti - az említett fiú - jól tudtak füllenteni. Néha tényleg gyökerek vagyunk, de még ha akartuk volna sem lettünk volna képesek olyan magasra feldobni Bea pénztárcáját, ahova tűzlépcsőn kellett felmászni... De gondolom, hajnalban a rend őrei nem éppen ilyesmin töprengenek. No meg azon sem, mit keres egy rakat tizenéves az éjszaka közepén az utcán, strandcuccal.
Később a Zsoltival meg a spanjaival - az ő nevük a ködbe veszett, ez van. - pár napra rá találkoztunk, és a Camponában lófráltunk. Sok nem maradt meg, csak hogy eltulajdonítottak egy tálcát a mekiből :D
Amikor nem volt kedvünk csatangolni a városban, néha beültünk a műv' házba - mert régen moziként is működött, bizony ám -, és pár száz pénzért néztünk meg régi filmeket. Volt, hogy egy jeggyel bent maradhattunk a következő filmre is. Oké, belátom nem túl sokan jártak oda... gyakran előfordult, hogy csupán mi képviseltük a nézőközönséget - Beus, Dávid, Ati, én -. Ettől talán picit a sajátunknak éreztük.
Egyébként, ha most ebbe a mozi-kérdésbe belegondolok, dühítő, hogy felhúzták a központba ezt a Stop.Shop. nevű "plázát", és nincs benne mozi. Bezzeg meki, aaaz van. Meg mozgólépcső is. Fejlődik a város... :]
A tradíciónak az önzésem vetett véget, belátom. - Mert, míg azt ugyan megfogadtuk, hogy pasi nem állhat közénk, a szerelem, mint olyan... valamiért nem képezte a megállapodás részét. - Hiba volt, több okból kifolyólag is, melyeknek egy részét már egy előző posztban taglaltam némiképp - ha rendszeres olvasó vagy, szerintem egyből leesett melyikben, és miről van szó -, a másik rész pedig a fent említett dolgokat olvasva, úgy gondolom, nem szorul különösebb körbemagyarázásra.
Lehettünk vagy 13-14 évesek, amikor elég sűrűn másztunk ki az ablakon, majd át a kerítésen, ki a telekre - régen építkeztünk, pár utcára a nagyiéktól -. Órákon át képesek voltunk ülni a félig kész alapokon, bámulni a csillagokat és ábrándozni arról, milyenek leszünk felnőttként. Persze, mindazokból a nagy tervekből, amiket akkoriban kigondoltunk, nem igazán valósult meg egy sem, ez idáig. De még van időnk behozni a lemaradást, úgyhogy semmi vész :]
Tömérdek kép bevillan, mikor Beusra gondolok. Azt hiszem, senki nem lepődik meg azon, hogy az első szórakozóhelyen való egészestét betöltő mulatozásom is vele hozható összefüggésbe.
Akkoriban tudtunk élni :] Mondjuk, mai fejjel nem éppen meggyes italocskát kortyolnék a telepi játszótéren alapozás gyanánt...a vonaton, Margitszigeten, rakparton való dzsúzozás, a lazuálsok Iminél, dumapartis iszogatások Vicánál, vagy épp egy gellérthegyi séta sokkal jobban fekszik manapság. Azokat a régi Enjoy-os péntek és szombat estéket viszont nem adnám semmiért. Bááár, egy-két Dívást - és Díva Beach-eset - szívesen elcserélnék pár tavalyi Living Room-osra... :]
Na igen, voltak történések, mi tagadás. És mindezeknek fordítottam hátat, mikor Ádámmal összejöttem. Annyira a magam boldogsága lobogott a szemem előtt, meg az, hogy minél inkább a kedvére tegyek, hogy a képzeletbeli rangsoromban a nagyinál töltött nyarak fölé helyeztem a kapcsolatunkat. 
Sutba dobva ezzel a korábbi értékeket. Késő bánat? Talán. De ahogy már párszor leírtam, úgy gondolom, hogy ezeket mind-mind kellettek a mostani én-képem kialakulásához. Arról nem is beszélve, hogy szerencsémre Beáta túlságosan ragaszkodott hozzám, és nem volt hajlandó lemondani a kettőnk ügyéről. Vállvetve harcolt a figyelmemért, amit eleinte evidensen megkapott ugye, de minél jobban kötődtem Ádámhoz, annál inkább felé húztam, és ily módon a Beustól el. Nem volt könnyű időszak, de azt hiszem, ő talán jobban megsínylette nálam. Minden egyes Ádámmal való összeveszés-különmenés-kibékülés periódus jobban megrázta őt, mint engem, mert félt, hogy még inkább elveszítjük egymást. Bevallom, eleinte sajnos valóban így volt. Áldom az eget, hogy nem adta fel, és nem hagyott elkallódni. Hiába, kettőnk közül mindig is ő volt a "földhöz ragadt", én pedig az álmodozó. És valamiért a lányok mindig azt hiszik, hogy képesek megváltoztatni a fiúkat, pedig ez egy eszméletlen nagy tévhit. Nem hiába született az a mondás, hogy kutyából nem lesz szalonna. Ami beleivódik az emberbe, azt nem tudod belőle kikezelni. Most foghatjuk a társadalmi szocializációra, a családi környezetben való mentális fejlődésre... tökmindegy. A tény, attól még tény marad: ha valaki makacs, önfejű, kisajátító... nem fog megváltozni. Ideig-óráig lehet, hogy képes még maga előtt is színészkedni, de hosszútávon bukott az egész ügy. Na, ez az, amit ő már az elejétől fogva tudott, és próbálta belém sulykolni, és ez az, amit én nem voltam hajlandó tudomásul venni, csak évekkel később.
Egy szó, mint száz: most már, magunk mögött a tini korral és a zűrös szakaszokkal, sokkal okosabbak lettünk, és sokkal jobban odafigyelünk egymásra - főként jómagam -. Jelenleg Beus kint van Angliában, és már június óta nem láttam. Október 18-án fog hazatérni - végre!! - és megújult erővel, közösen vetjük bele magunkat az élet útvesztőibe, ismét.
