Van egy rövid kis mese, amit 19 éven át minden október 20-án elmesélt anyukám. Tizenkielnc esztendő, melyen át mókásnak véltem a sztorit, és amivel heccelhettem az öcsémet.

Egy régi történet, ami ma nem hangzott el, mert róla szól. Édesanyánk mindig felelevenítette, hogy mennyire rágtuk a fülét apuval egy kistesóért. '90-t írtunk, mikor én négy éves lévén nem nagyon fogtam fel, hogyan kerülhetett bele egy kisbaba anyukám pocijába, de annyi biztos volt, hogy benne van. Mocorgott, rúgdosódott, míg végül október 20-án megérkezett. Tisztán előttem van, ahogy mentünk be megnézni őt a kórházba. Csak apa mehetett fel hozzá és anyához, nekem nagyiékkal lent kellett maradnom a váróteremben, ahol egy kivetítőn láthattam őt először. Nem sokkal később hazahozták azt a pirinyó kis csöppséget, és onnatól kezdve nem voltam egyedül, és a szülinapjainkat is közösen ünnepeltük - merthát mi az az egy hét eltérés, ha az évben számított korkülönbséget nem számoljuk? -. Az évek során mellettem cseperedett, és elesett tőlem mindenféle rosszaságot - a szüleink nagy örömére -. Például alig egy évesen megtanítottam kimászni a kiságyából, a pelenkázóasztalon keresztül. - Amiből voltak később bonyodalmak.

 Ahogy teltek az évek, Dávid egyre elevenebb lett. Nagyjából 5 éves lehetett, mikor éppen a csapdakészítés volt a mániája. Ahogy a mondás is tartja, ő maga is beleesett a sajátjába, amikor egy hosszú damílt igyekezett kifeszíteni a megásott emésztőgödör szélén, a hátsótelken. Majd' 1 órán át kerestük őt, a nevét kiabálva, míg végül erőtt véve magán jelezte, hogy hol is van. A szomszéd festékboltból kellett kölcsönkérni létrát, hogy le fel tudjunk onnan hozni, olyan mélyen volt a gyerek. Csodával határos módon, apróbb karcolásokkal megúszta a malőrt.

 Negyedikes korában megszökött a napköziből az egyik barátjához, ami különösképpen nem tűnt fel a délutános nevelőnek, míg érte nem mentünk  anyával. Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy rájöjjünk, a Bertinél kell keresni őt. - Na, amit akkor kapott, nem tette zsebre.

 Egyébként is rengeteg időt töltöttünk Gergővel együtt, de akkor kezdett csak igazán felnézni rá Dávid, mikor ideköltözött hozzánk. Onnantól elég gyakran ki voltam közösítve, merthogy a fiúk, azok fiúk, a lányok meg hülyék. Való igaz, akkoriban ugyanezt gondoltam én is őróluk.

 Mami megengedte, hogy az egyik sufnit berendezzük bunkinak, és délutánonként mindig ott bandáztunk. Oda jártak ki titokban dohányozni is, és a csikkeket az ajtó feletti mélyedésekbe tömködték. - Később anya elárulta, hogy annak idején ugyan ezt tette ő is a kinti wc-ben. Volt kitől örökölni a turpisságokat, az biztos.

 Sokat jártunk le akkoriban Vécsre, mami nyaralójába. Na, ott aztán tényleg ketten mászkáltak el, engem hátrahagyva. Néha azért bevettek a buliba, aminek - mint a legtöbbnek - szintén büntetés volt a vége: Átvészeltünk egy árvizet odalent, ami rengeteg csigát és békát "termelt" a környéken. Ahogy menni Gyöngyös felé, ki van írva (legalábbis volt) több helyen is, hogy éti csigát várásolnak. Gondoltuk mekkora biznisz! Csomót összegyűjtünk és hazafelé megkérjük mamit, álljon meg, hogy eladjuk őket. Na igen, csakhogy addig valahol tartani kell őket, míg hazaindulunk, és mi a hátsókert mellett döntöttünk, ahol lekerítettünk nekik egy kisebb részt. - Ennek a kis akciónak köszönheten a még majd' egy hét ott tartózkodásunkat szobafogságban töltöttük. Egyébként meg a srácok folyamatosan csellengtek a faluban, jelezve, hogy megjöttek a városi vagányok. Talán ennek köszönhető, talán saját egyéniségüknek, de elég sok gyerekkel összehaverkodtak, akik ha csak mama is ment le, sokat nyomkodták a csengőt, őket keresve. Érdekes, hogy ahogy egyre idősebbek lettünk, annál inkább nem volt kedvünk lemenni. - Mitagadás, egy biliárd- vagy csocsóasztal elférne a faluban. -

 Tizenhét évesen, szülői engedéllyel lerakta motorra a jogosítványt, amit ahogy kézbekapott, azzal a lendülettel tolta ki a garázsból azt a motort, amit korábban megkapott. Néhány hónapra rá, egyszer hazaérve lelkesen mesélte, hogy teljesen véletlen belefutott egy motoros menetbe, és a többi motoros hívta, hogy álljon be ő is. Tiszta büszke volt magára, és a motorjára.

 Volt több nagy esése vele, de a legsúlyosabb sérülse mindezidáig tavaly náyron egy nagyobb térdreesés volt, minek révén jó ideig le volt fedve neki. Viszont egyben a motorja akkor totál károsra tört. Konkrétan teljesen újra kellett építeni az egészet, idén május 24-én lett teljesen kész neki. Akkor egy próbakörre elvitték Gergővel, és szuperált a gép. Másnap délután sem volt vele semmi probléma, mikor a védett úton közlekedett vele. Ő is teljesen jól volt, mindaddig, míg a lovaskocsi ki nem tért elé.

 Nincsen nap, hogy ne jutna az eszembe, hogy ne töprengnék azon, mit kellett volna másként csinálnom, hogy ma is itt legyen. Nincsen éjszaka, hogy ne rágondolva merülnék álomba, hült helyét nézve az ágyban. Ma húsz éve, hogy a Világra jött. Erre a korrupt, és igazságtalan Világra, ahol elég egy több nullás összeg és egy kis ismerettség ahhoz, hogy az ember a szőnyeg alá söpörhesse a saját hibájából maga körül felgyülemlett szemetet.

 Évek óta tervezgette, hogy varrat magára egy tetoválást, amitől a szüleink erősen le akarták beszélni. Ilyenkor mindig somolyogva megjegyezte, hogy nincs sok közük hozzá, egyszercsak úgy jön haza, hogy már rajta lesz, és akkor már nem tudnak mit tenni. Vele szemben nekem sosem fordult meg a fejemben, hogy tetováltassak. Ám, mivel nem áll módomban mivel meglepni őt a születésnapja alkalmából, az emlékére megtettem helyette.

19 csillag, az együtt megélt 19 évért. Az egyik kék, egy másik pedig lila, melyek minket szimbolizálnak, egymásba kapcsolódva. A zippzár pedig azért, mert örökre bennem él. - Így picit olyan érzés, mintha még inkább velem lenne.

Rengeteg mondandó kikívánkozik még belőlem a hiánya miatt, de nem szeretnék úgy emlékezni a születés napjára, hogy az fájjon. Az enyémen ez bőven elég volt. Nem szeretném ezen a napon gyászolni őt, inkább úgy gondolni rá, hogy ajándék volt a számomra az a majd' 20 év, amit együtt tölthettünk el. Több mint 19 évnyi számtalan, és még annál is több megkönnyeztető, egyben még is erőt adó emlék, melyek segítenek átvészelni egyik napot a másik után. S hogy mi a fő motiválóerő, ami végig fog tolni az életen? Hogy a végén újra együtt leszünk, és többé nem választ el minket senki.

“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük.

Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.”

(Helen Keller)