Jó ideje frusztrál valami. Valami, amit nagyobbnak, erősebbnek éreztem magamnál és próbáltam lebirkózni. Próbáltam, de nem ment. Azt hiszem, ide most teljesen hasznos lenne egy Köszönjük Emese féle adósságrendező hitel, ugyanis sok kis tényezőből tevődik össze a főgonosz. Könnyebb lenne csak egyetlen dologra koncentrálni, mintsem azt a sokat ellátni prioritásokkal. Nincs annyi öntapadós cetlim.
Utálom az egészet. Az egész Világmindenséget. Félek tőle, mert nem ismerem eléggé. Félek, mert az Élet nem készít fel arra, hogy biztos talajon állhassak. Az Élet próbál hátulról jövősen a földbe döngölni, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy bevégezze nekem szánt Végzetét. Még nem. Nem most. Vannak terveim, álmaim, van miért léteznem. Felveszem a kesztyűt és bebizonyítom, hogy ravaszabb vagyok és méltó ellenfél.
Sok pofon ért már az életben, még is itt vagyok. Talpon. Bár csak olyan könnyen menne, mint egy Kelj fel Jancsinak. De az is lehet, hogy akkor nem ott tartanék ahol most. Ha minden adandó alkalommal egyből felpattannék és mennék a másik irányba, sosem gondolkodnék, csak egyik hibából esnék a másikba és nem tanulnék egyikből sem. Nem vonnék vékony, csak nagyon közelről látható falat magam köré, aminek egyébként semmi értelme, mint kiderült. Így is éppen annyira fáj minden, még a fal mögül is. Azt hiszem, a kisebbik rossz, mint olyan, egyáltalán nem létezik. Vagy csak számomra egyelőre nem elérhető funkciója az Életnek.
Nem vagyok befordulós, nem vagyok elveszett, és főként: nem vagyok egyedül.
Azt hiszem, az Élet attól bonyolult, hogy azzá tesszük. Annyi mindent lehetne másképp csinálni, még sem élünk a lehetőségekkel. Félek a változástól, mert nem tudom megsaccolni mivel jár, mit hoz magával. Még is érzek magamban annyi vakmerőséget, hogyha eljutok addig a pontig, hogy van válaszút, ne a biztosat válasszam, hanem az új ösvényre lépve fel merem fedezni majd azt. Ha nincs kockázat, nincs nyereség sem. Én meg nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem mertem. Hogy folyton azon töprengjek idősebb koromban, hogy 'mi lett volna ha?'. Így is a huszonhárom év alatt felgyűlt pár ilyen kérdéssel zárult történés. Nem kell több. Elég volt.
Kis koromban sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha csak úgy tenném, ami jól esik és nem gondolnék bele a következményekbe. Ha bármit megtehetnék, amit nem szégyellek. Sose volt hozzá elég merszem, hogy ennyire a sarkamra álljak. Mindig két lábbal, teli talppal álltam a földön. Ennek az oldalnak is megvan a maga varázsa, de azt hiszem, nem az igazi. Persze az sem jó, ha folyton a lehetőségek tárházából szemezgetek és egyikből a másikba kóricálok. Kell az állandóság is. Nem a legrosszabb dolog a Világban. De egy idő után befásul az ember. Belefárad.
Mióta az eszemet tudom, mindig is nyitott szemmel jártam a Világban. Ha az ember megfigyel másokat, sokat okulhat belőle. Az emberek rengeteg mindent elárulnak magukról, akaratlanul is. Sok pici, jelentéktelennek tűnő dolog körvonalazza az illető jellemét. De ez által hiába válik sok ember kiszámíthatóvá, a Világ ettől még undorító marad. Sok a sekélyes, lekicsinylő ember. Nem néznek a dolgok mögé, pedig a látszatot nem nehéz leleplezni, hiszen csak picit jobban oda kell figyelni és megannyi dolog a szemünk elé tárul.
Az ember arca elég árulkodó, a testbeszéddel együtt pedig képes teljesen leleplezni az egyént. A lélek már egy összetettebb dolog, bonyolultabb. De még is kapcsolatban van a többi tényezővel, a benne játszódó folyamatok tükröződnek a cselekvések milyenségében. Van aki jobban tudja titkolni, van aki kevésbé. Hogy én melyik szegmensbe tartozom? Azt hiszem, talán mindkettőbe. Bár abszolút nem vagyok hangulatember, mostanában elég sűrűn ingadozik még is, talán picit labilisabb lettem. Ez néha megrémiszt, de rövid idő alatt mindig sikerült összeszednem magamat. Kétségek közt létezni a Világ egyik legmocskosabb dolga.
Olyankor inkább jobb szeretek tisztában lenni akár a rosszal is, mintsem hogy vergődjek. És itt megint belóg a képbe a 'mi lenne, ha?' jelenet lehetőség, de köszönöm szépen, nem kérem. Ezentúl sosem kérdezem, hanem egyből a választ valósítom meg. Ez sokkal inkább a hezitálás kizárása miatt lényeges, mint időspórolásból. Bár, ha gyümölcsöző az adott szituáció, akár még jól is jöhet az a pár plusz óra, nem igaz?
"Sokan elengedik az élet apró örömeit, miközben a nagy boldogságot várják."
Pearl Sydenstricker Buck
