Mostanában elég sokat mélázom. Semmi konkrét dolgon, csak így az életen magán. Számos ismerősöm küzd ugyanazon, de valahogy még is más-más problémákkal. Ahogy mesélik napról napra a gondjaikat-bajaikat, akaratlanul is arra késztetnek, hogy pörögjön az agyam. - És akkor még a saját nyügeimről nem is beszélve... -
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én úgy érzem (gondolom), hogy az élet olyan, mint egy kalandregény, néha már-már szappanoperás beütéssel. A sors írja a forgatókönyv vázlatát, és neked beleszólásod van a végleges kiadásba – értsd: utakat mutat, és a te döntésed, merre indulsz –.
Sokan szajkózzák, hogy fiatalság, bolondság… persze, ez így van, részben. Való igaz, hogy a fiatalok tapasztalatlanok – nyilván – és a szárnybontogatásaik közepette olykor meggondolatlanul cselekednek – szerintem nincs olyam ember a Világon, aki ne csinált volna valami butaságot tizenévesként –. Node, nem lehet mindig ezzel takarózni. Lássátok be.
Nem egy, tőlem fiatalabb arc van a baráti körömben, és mikor produkálnak valami „malőrt”, gyakran hallom ezt az elcsépelt szólás-mondást. Őszintén szólva, engem totál nem hat meg. Pláne, hogy szinte mindannyian náluknál idősebbek között – velem egykorúakkal, vagy néha még idősebbekkel – gengelnek és tisztában vannak a „nagyok” látásmódjával… tudják mire mit reagálnak majd, és még is csinálják a feszkót. Aztán persze jön a szánom-bánom, meg a még kicsi vagyok, meg a többé nem fordul elő… Ajjmár skacok :/
Neveket, konkrétumokat sem ennél a résznél, sem az elkövetkezendőknél ne várjatok, mert ezzel a poszttal nem az a célom, hogy bárkit bemártsak/leleplezzek/kioktassak – ezek egyikéhez sincs sem gyomrom, sem jogom –.
Sokunk párkapcsolatban él – nyilván : ) – és ennek köszönhetően minden kis apró-cseprő baromságon stresszelnek – tisztelet a kivételnek –. Mondjátok már meg: mi értelme van úgy lenni valakivel, hogy nem mersz őszintének lenni/vagy nem teljesen/vagy feladod a saját mentalitásod és vágyaid – tehát magatokat – hogy elejét vedd a hisztinek? Megmondom: semmi, zéró, nulla.
Aki tiesztában van az úgymond előéletemmel, tudhatja, hogy tapasztalatból írtam a fentit. Négy éven át szinte minden esetben megalkuvónak kellett lennem, hogy ne legyen ajtócsapkodás. Persze szép lassan be-belázadtam néha, mert már majd' megfulladtam a "bezártságtól". Az utolsó majdnem fél év arra ment rá, hogy meggyőzem magam, hogy ennek semmi értelme. Hogy tudsz szeretni valakit, akihez félsz őszintének lenni? Ez volt a nagy kérdés - és a rá adott válaszom -, ami végül eljuttatott az elhatározás szintjére és végül léptem.
Hogy megbántam-e? Eleinte hol így gondoltam, hol úgy. De mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy az említett srác legelső ballépése után végleg búcsút kellett volna intsek, a vele való szerelemnek. De persze az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Noha, ez sovány vigasz... Szép volt, jó volt - már ami -, és azóta is ezekre a pillanatokra gondolok vissza. A rossz már olyannyira halovány, hogy totálisan jelentéktelenné vált. A szakítás után köbö fél évvel már egészen ember módon tudtunk beszélgetni. És azóta is kellemes barátságot ápulunk - csak úgy, mint előtte -.
Jaaa, és ha már a nem merünk őszintének lenni dologot boncolgattam, ugye ez más helyzetekre is igaz. Elhiszem, hogy nem akarja senki megbántani a másikat... én sem szívesen vagyok szemét mások szemében. De az áltatásnál sokkal inkább kifizetődő az őszinte, egyenes beszéd. Induljatok ki magatokból:
Tetszik valaki, mint atom. Megmondod neki, mire ő azt reagálja, hogy most ezért mag azért épp nem aktuális, de kedvére való lenne, más szituációban. Aztán te meg várakozol, lézengsz, lefoglalod magad. Majd mikor eljön az idő, amiről szó volt az elején, nem történik lófasz sem (már bocs). Ez nem túl korrekt, ugye? Szar érzés és igen is joggal haragszol az illetőre, ne adj Isten, meg is utálod. Ez ennyi. Ha már az elején őszinte az ember, elkerüli a necces szituációkat. Klassz, mi? o.O
És még valamiről akartam szót ejteni, de annyit okoskodtam már - igen, tudom. Naésakko' mivan?! ^^ -, hogy csak úgy cikáznak a gondolataim...
Jaaa, megvan!
Azt hiszem népbetegségnek számít napjainkban már - sajnos! - a hirtelen felindulásból elkövetett sárgaföldig való lerészegedés. Valaki legyen már olyan kedves és aranyos, hogy kifejti nekem valamilyen úton-módon ennek a jelenségnek a miértjét!
Csak én tapasztalom azt, hogy minél részegebb az ember, annál közlékenyebb és érzékenyebb?! Kötve hiszem. Akkor meg mi a meredt gyík értelme van? Jaa, hogy alkoholba kell folytani a bánatot? Hát persze... Vegyétek már észre, hogy tud úszni, az ég szerelmére! Nemhogy jobb közérzetre, sokkal inkább emoid beütésre tesz szert aki saturészeg. Éééértem?
Várom az utcán felém repkedő köveket, addig is: ajánlom magamat.
