Csimbumcirkusz

 Amióta az eszemet tudom, számos barátra tettem szert, legalább is naivan ezt gondoltam anno, kiskölyökként. De ahogy telt-múlt az idő, lemorzsolódtak a fals, meg az érdek emberek és azok maradt csak mellettem, akikben 100%-osan megbízom. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi az annyi... – Szám szerint három. –

 Noha, szerencsésnek hiszem magamat, mert bekerültem pár hónapja egy olyan közösségbe, ahol úgy érzem, tartós barátságok vannak kialakulóban! ;)

 De a fent említett három ember – Bea, Gyufa, Niki –, akkor is ott voltak mellettem, mikor senki másra nem számíthattam. Ha rájuk csörögtem és hallották a hangomon, hogy valami nem oké, csapot-papot sutba dobva, a lehető legrövidebb időn belül ott voltak és a mai napig így működik ez közöttünk, oda-vissza.

 Álmomban sem fordult meg a fejemben soha, hogy lesz olyan, amikor egyikük – jelen esetben ketten is... – a támaszomra szorul és a helyzetét elemezve, semmi bíztatót nem vagyok képes kinyögni, amitől legalább egy picit jobb kedélyállapotra tehetne szert. Pedig, aki ismer, az tudja rólam, hogy én még a Világ végében is képes vagyok meglátni a pozitívumot – persze, képletesen értve –, de most… Kezdem úgy gondolni, hogy ez a „mindenki saját szerencséjének a kovácsa” duma egy habiszti baromság. Ugyan is, vannak olyan helyzetek, amikor az ember akarata és önereje mit sem ér, hogyha a külső tényezők ellehetetlenítik az önmegvalósítást… Ez a tény, meglehetősen dühít, és kiábrándít ebből az elfuserált Világból.