Nem értem az embereket! Ennyire nehéz őszintének lenni a másikkal?! És miért érzik sokan annyira nagyon fontosnak azt, hogy a középpontban legyenek? - Arról nem is beszélve, hogy mindezt milyen áron... - Vajon mi motiválhatja azon embereket, kiknek lételeme a "porondi élet"? Miért van, hogy csupán akkor érzik jól magukat - és biztonságban -, hogyha a társaság (többgése) ajnározza őket?

 Az a baj az ilyen mentalitással szerintem, hogy nem adják magukat ki soha sem. Mindig szerepet játszanak, de hogyha esetleg még is teljes valójukban nyilvánulnának meg, senki sem vélné hitelesnek azt. A másik pedig az, hogy ügyet sem vetnek arra, mit művelnek a másik emberrel - megbabonázzák, hitegetik, koccoltatják... -, és ez nem az a rész, amikor a cél szentesíti az eszközt, mert szerintem ez közel sem jó ügy, és ezt a "törvényt" csak jó dolgok miatt szabad érvénybe léptetni! Ismétlem: szerintem...

 Sokan félnek őszintének lenni azért, mert nem akarják megbánatni a másikat. De azzal nem számolnak, hogy sokkalta nagyobb pusztítást végeznek azzal, hogyha csak a féligazságot tálalják, vagy ilyen "kegyes hazugságot" eszközölnek a mentegetőzéseik során... Kérdem én: miért nem képes mindenki magából kiindulni?! Hogyha mindenki úgy állna a másikhoz, ahogyan azt cserébe elvárja, máris jobb lenne minden. Ilyenkor sajnálom, hogy egy ember nem képes megváltani a Világot...

 Bár az is egy lehetőség, hogy ódivatú neveltetésben volt részem a szüleim révén, s ez által a társadalmi szocializáció + a média közreműködésével szolgáltatott "példamutatás", nem befolyásolta kellő képen a fejlődésemet…

 Elárulom, a fent említett dolgoknak csupán egy része rendelkezik némi valóság alappal. Ugyan is, a leélt 22 évem alatt átéltem már számtalan dolgot, amik nagy része alakulhatott volna másként is – mondjuk pozitív végkifejlettel –, hogyha nem oly módon cselekszem egyes helyzetekben, mint ahogyan… és bár késő bánat, eb gondolat, meg utólag az ember mindig okosabb… Úgy hiszem, ezeken mind ilyen módon kellett keresztül mennem, hogy azzá az emberré válhassak, aki most vagyok. És ha ebben a tudatban tekintek vissza a múltam egyes jeleneteire, azt kell mondanom, nem bántam meg semmit.