Mindig kísérik kisebb, olykor pedig nagyobb utórengések. Amolyan alattomosak. Tudod, olyanfélék, amik megvárják, míg az előző mélypontod fenekére érsz, ahonnan igyekszel visszaemelkedni a napi rutinba, és akkor a ráadás előugrik rejtekéből, hogy még egyet rúgjon rajtad.

 Úgy érzem, egy életre megutáltam a keddi napot. Két hete jól tudod mi történt, hisz ha most is olvasod e sorokat, úgy hiszem az előző bejegyzéseket is magadévá tetted. Bánom, hogy mostanában másról nem tudok írni, de minden egyes gondolatom végül visszakanyarodik, bármennyire próbálok tenni ellene. Van, hogy megnyugtat a magam ámítása, miszerint Dávid nemsoká' haza jön. Ez az álomkép tart a határon, mely körül az őrület homálya kering. Nem kellene túl nagy lökés, de erős vagyok, mert muszáj. Mert ha nem volnék, minden százszorta nehezebb lenne, és legalább annyira értelmetlen.

Említettem már, hogy kihúznám a keddeket a naptárakból?

 A nagypapám kórházban van. Kedd délután az intenzív osztályra szállította a mentő, mert a nagymamám nem tudta őt felébreszteni. Megkérnélek benneteket, hogy imádkozzatok, de minek? Úgy sem hallgat meg senki. Azt pedig, hogy papával mi lesz, még az orvosok sem tudják. Bementünk hozzá szerdán, és azok után, hogy múlthét szerdán mit éltem át mikor láthattam az öcsémet, ez abszolút nem hiányzott. De hát, ember tervez... Na igen.

 Csak, hogy valami jót is írjak, megosztom veletek, hogy tegnap - pontosabban szerdán, mert ugye ismét elmúlt éjfél - apukám vett nekem egy jégkrémet. Ez volt az elmúlt majd' két hét fénypontja, és egy kis felhőtlen mosoly az arcomon, egészen addig, míg nem villant elém, hogy öcsinek nem hozunk haza, hogy ne maradjon ki a jóból. Itt cseng a fülemben, ahogy mikor arra ért haza, hogy a konyhában kajázunk, mindig megjegyezte élcelődve: "ti itt esztek, engem meg kihagytok?!" - mindig lusta volt magának ennivalót készíteni. Persze mindig félretettük a részét, még egy kicsit többet is.

 Plusz, ma - azaz csütörtökön - egyéb okokból kifolyólag a Blahán akadt dolgom, és leszólított egy pasi, egy pici dobozt nyújtogatva felénk. Az unokatesóm egyből elvette, én pedig gyanakodva érdeklődtem, hogy mibe kerül - még is csak Budapest, még is csak a Blaha, még is csak így próbálnak furmányosan pénzt kuncsorogni adományként... -. "Pendrive, promóciós anyag. Ingyen van." - Hangzott a válasz. "Na ne már." - Gondoltam. Gina már ott szorongatta amit elvett, ezek után nekem meg nem volt pofám mondani, hogy "deklassz, akkor nekem is dobj már ide egyet lécci". De a srác jó arc volt, így odanyújtott egy dobozt. Zsír. Elmondom, hogy valóban pendrive. Két gigás. Leginkább úgy néz ki, mint egy legóember. Le is lehet ültetni, mert mozog a lába. Sőt, a keze is. És(!) le lehet szúrni a legó táblára, mert van két luk a lábán, és tutira akkora - igaz, nem próbáltam, de néhány éve még legómester voltam, vágod -. A fejét kell lehúzni, és azt kell az usb-be dugni. Jó, jó... picit morbid, vagy mi. De kulcstartó, meg pendrive, meg legóember. Pont ilyet akartam.

 Jó, nyilván nem. De azért na. Az élet apró örömei. Egy pillanatra bennem volt, hogy kérek egyet Dávidnak is. De ahogy átszaladt az agyamon, alig bírtam kinyögni a sajátomért egy kösz't. Tudom, nagyon gáz vagyok.